3. Rész

A nézők sokasága próbálta elhagyni az épületet, miközben az ismeretlen nővel beszélgettem. Olykor egy-egy ember meglökött, de nem foglalkoztam vele. Az agyam folyamatosan járt és egyedül csak azt tudtam, hogy szakmabeli munkát kapok ettől a nőtől, mert nem hiszem, hogy csak pusztán azért jött ide, hogy néző legyen. El is mondta: Keres valakit!
- Én… - akadtam meg hirtelen. – Elfogadom!
- Reméltem, hogy ezt a választ kapom – mosolygott, majd megindult a kijárat felé, de utána szóltam.
- Most akkor ez milyen munka? Világosítson fel, kérem! – kiabáltam utána.
- Gyere velem és mindent elmagyarázok. – Ismét a kijárat felé indult, mire körbe néztem. Alig lézengett pár ember még az épületben, így gyorsan a nő után szaladtam.
- Julie, várjon meg! – vágtam ki az ajtót hirtelen, de ő ott állt és rám várt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Szállj be – adta az utasítást, de hangjában semmi parancsoló nem volt. Beültem mellé a viszonylag drága autóba, miközben táskámat magamhoz szorítottam. Megszeppenve piszkáltam a nadrágomat, de nem szólaltam meg. Tökre felesleges lett volna, mert biztosan nem árulja el, hogy milyen munkát vállaltam el.
- Hová megyünk? – kérdeztem meg mégis, ami foglalkoztatott.
- Bemutatlak azoknak, akikkel vélhetőleg együtt fogsz dolgozni. Te leszel az utódom, mert biztosra veszem, hogy tökéletesen együtt tudtok majd dolgozni – mosolygott, miközben az autók között száguldozott.
- Az utódod? – Azt hiszem, most már tegezni fogom, hisz nem szólt érte és nem tűnik annak, akit ilyen módon kellene megszólítani.
- Ne kérdezősködj annyit – kuncogott, majd bekapcsolta a rádiót és most már nem szólaltam meg. Telefonomat bámultam, ami már este nyolcat mutatott, de mi már durván másfél órája autókáztunk. Jó, mondjuk az tény, hogy egy fasza kis dugóba keveredtünk, szóval nem csodálkoztam annyira.
Az ablakon bámultam ki Los Angeles utcáira, ami tele volt fényekkel, és ahogy láttam a város még csak ilyenkor kezdett el éledezni. Mindenhol neon színű, villódzó táblák, amik automatikusan oda vonzzák az ember tekintetét, hogy olvassa el. Néha Juliet figyeltem, aki teljes nyugalommal vezetett, és ha olykor tekintetünk találkozott, akkor megajándékozott egy biztató mosollyal. Még most se értettem, hogy miért nem árulja el nekem, hogy mégis hová megyünk, így a képzeletemre volt bízva az, hogy merre tartunk.

Nem sokára befordult egy kapu elé, ami máris nyitódott, így könnyű szerel beállt a többgarázsos épület elé. Ahogy leállította a kocsit kiszálltam és arra következtettem, hogy este kilenckor már bőven lehűlt a levegő és én fázom.
- Julie, most már kérlek, mond már el, hogy hol vagyok és hogy… - kezdtem volna mondani, de elém állt.
- Zafira, várj öt percet és garantáltan meg fogod tudni, hogy miért hoztalak ide – mosolygott, majd megindult a ház felé, ami nem volt túl nagy. Sőt! Ha szabad megjegyeznem, akkor a mi házunkhoz képes sokkal kisebb. Belépve kellemes meleg fogadott. – Gyere csak beljebb – nyitotta ki az ajtót és egy apró nappali tárult elém és pár hangszer, meg képek a falon. Félhomály volt a helységben, így aligha láttam bármit is, de hangok szűrődtek át a falakon, lentről. Igen, férfihangokat hallottam egy emelettel lejjebb és csak pilláztam Juliera.
- Öhm… - kezdtem volna bele, de ő felnyitotta a csapóajtót és lement. Körbe pillantottam, mert kissé feszélyezve éreztem magamat. Idegen volt a környezet és azt se tudtam, hogy mit keresek itt, szóval kissé meg voltam ijedve. Nehezen, de rávettem magamat, hogy lemenjek a csapóajtón, viszont mikor leértem ijedten léptem vissza. Igazából nem nevezném ez ijedtségnek, hanem inkább a döbbenettől hátráltam. Vörös falak vettek körbe és a plafon fekete volt. Egy-két sarokban égett csak a villany, ami megvilágított néhány posztert és üvegezett képet. Körbejárattam a tekintetemet, majd megpillantottam egy ajtót, ami nyitva volt és onnét szűrődtek ki a hangok, amik tisztán kivehetőek voltak.
- Na, akkor hol van?
- Mondtam már, hogy odakint, de ha kérhetem, akkor ne ijesszétek meg – sóhajtott fel Julie, amiből arra következtettem, hogy ő is ott van bent. Léptek sokasága csapta meg fülemet és hirtelen megijedtem. Na, ez most tényleg félelem volt. Körbe pillantottam, hogy mégis hova bújhatnék el, de csak arra futotta, hogy megkapaszkodtam a korlátban, de már előttem állt Julie és négy srác. Felkattintották a villanyt és jobban megfigyelhettem őket.
- Hali, kislány – köszönt rám egy hosszú, tépett fekete hajú férfi, akin egy kissé szakadt trikó volt. Mondjuk mindenki hasonló stílust képviselt, és ahogy végignéztem ismételten rajtuk, akkor esett le, hogy kik ők. Már nyitottam volna a számat, de Julie hangja megtörte azt.
- Andy, told már ki a seggedet, kérlek! – kiáltott be a szobába, mire egy mély, dörmögős hang válaszolt rá.
- Jól van, jövök már! – Az ajtót vizslattam, ahonnét kilépett egy magas srác. Hatalmas volt a felismerés és még fél percig az öt srácot néztem.
- Ez… ez nem lehet igaz… - akadtam meg ismét és nem tudtam hova tenni a helyzetet.
- Nos, bemutatom nektek Zafira Medeiroust – lépett mellém és karolta át a vállamat, de persze én még most is döbbenten álltam előttük. Elmosolyodtam kissé bátortalanul, mert mégis csak a Black Veil Brides tagjai álltak előttem teljes életnagyságban. – Ő veszi át a helyemet, mint a banda egyik hivatalos sminkese. A versenyen kiemelkedő teljesítményt ért el és azonnal színpatikussá vált – adta meg a választás okát a srácoknak, akik csendben hallgattak egy darabig, ahogy én is. Mondjuk kizártnak tartottam azt, hogy ők is a megszeppentségtől nem beszéltek.
- Sziasztok – köszöntem a srácoknak, bár remélem, hogy meghallották a hangomat, mert olyan volt, mintha elment volna. Láttam Julie arcán, hogy mosolyog rajtam, ami persze érthető volt. Eléggé meg voltam szeppenve.
- Ahogy látom én már ide nem is kellek. Ismerkedjetek meg! – Már fordult is, majd a lépcsőn felfelé igyekezett, de én utána kiáltottam.
- Hogy jutok haza?
- Jah, azt elfelejtettem… - nézett vissza rám, majd a srácokra. – Majd a fiúk hazavisznek vagy itt is maradhatsz szerintem – pillantott rájuk, majd láttam, hogy Jake bólintott egyet.
Amint Julie elment a többiek felé fordultam, miközben a ujjaimat tördeltem. Az előbb említett gitáros lépett oda mellém, mert látta rajtam, hogy eléggé el vagyok veszve.
- Nyugi, nem kell ennyire megilletődni – mosolygott rám a srác, majd vállon karolt és bevezetett a szobába, ahová a többiek is beléptek. – Mondjuk, lehet, hogy Julienak nem kellett volna itt hagyni téged… - ingatta meg fejét rosszallóan, majd leültetett egy fotelba és ő helyet foglalt CC mellett. – Szerintem mesélj magadról – biztatott Jake, majd a többiek is rám néztem és szintén küldtek egy biztató mosolyt felém, mire megnyugodtam. Nem lesz ez olyan vészes szerintem. Azt leszámítva, hogy a kedvenc rock bandámmal ülök szemben és elképzelhetetlen, hogy együtt fogok dolgozni velük. Vettem egy hatalmas nagy levegőt, majd kifújtam és belekezdtem.
- Szóval… Zafira a nevem és az Ilinois állambeli Salemből jöttem. Húsz éves vagyok… - akadtam meg, mert nem tudtam, hogy mit mondjak el nekik. Jakere pillantottam, hisz az előbb is ő biztatott. Bár most nem tőle jött a segítség.
- Kislány, nyugi! Ne parázz már! – állt fel Ash, majd mögém sétált és a vállaimra tette a kezeit, amire egy kicsit összerezzentem. – Nem fogunk megenni… - nevetett fel.
- A saját nevedben beszélj, haver! – vetette oda Andy, mire a srácra pillantott és felé dobott egy párnát. Kicsit összébb húztam magamat ettől.
- Biersack, inkább segíts! – nevetett halkan a mögöttem álló basszusgitáros. – Zafira, igaz? – nézett le rám, mire bólintottam. – Esetleg nem innál valamit? Tudunk szolgálni energiaitallal meg sörrel – kuncogott.
- Nem hiszem, hogy Zafira ilyeneken él, ellentétben velük – szólalt meg ismét a szólógitáros, majd felállt. – Egy pohár vízzel tudok szolgálni, ha az jó. – Még mindig a torkomra volt forrva a szó, így csak bólintottam neki.
Furcsán éreztem magamat. Ami azt illeti nem erre számítottam, mármint lényegében az ellentétére. Ahogy láttam teljesen átlagos emberek ők is, mint én. Ugyan azt eszik és ugyan úgy ágyban alszanak, mint a földkerekségen bárki más. Miután Jake átnyújtotta a vízzel teli poharat már kapta is a hírt, amit megosztotta a többiekkel, hogy a kedvese telefonált és haza várja őt. Elmosolyodtam ezen és ebből is látszik, hogy átlagosak, hisz őket is ugyan az mozgatja lényegében, mint engem. A rock és a család.

A poharamat forgattam, miközben Ash próbált engem szóra bírni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Mondjuk CC se volt semmi. A dobverőivel szórakozott és olykor Andy feje fölött mutogatott, amit a frontember még az elején eltűrt, de mikor konkrétan az orrába próbálta feldugni neki a pálcákat, megelégelte. A látottakra felnevettem, hisz röhejes volt, ahogy azok a hosszú pálcák az énekes orrából meredeztek ki.
- Végreee! – örvendezett Ashley. Erre csak elmosolyodtam és bocsánatkérően néztem az énekesre, amiért kinevettem. – Na, akkor mi lesz veled, kislány? Haza vigyünk vagy maradsz velem és Andyvel? – kérdezte nevetve, mire én kicsit megszeppenve pilláztam rá. – Sajnos CC és Jinxx társaságát nem élvezhetjük sokáig, mert mindkettőt várja az asszony. Igaz, srácok? – kérdezte a bandatagokat, mire azok bólogattak.
- CC, remélem, hazadobsz – állt fel Jeremy, majd kiroppantotta a hátát. – Ideje menni, mert már későre jár – sóhajtotta, majd a mellettem álló Ashel lepacsizott, de Andyt se hagyta ki belőle. – Császtok, srácok! – itta meg a maradék energiaitalát, majd intett még egyet és kisétált a szobából.
- Srácok, vigyázzatok rá, ha lehet – pattant fel CC is, majd felém nyújtotta az öklét, mire bátortalanul megemeltem sajátomat és összekoccintotta őket, de folyamatosan mosolygott, ami engem is eltöltött egy kis bátorsággal. – Örültem a találkozásnak, Zafira – intett egyet a dobos, majd elhagyta a szobát. Egy perc néma csönd biztosan volt, de Ash ismételten megtörte azt.
- Nos, mivel hárman maradtunk és gondolom, egyikünk se akar már vezetni – itt rápillantott Andyre, aki bőszen bólogatott, de nem szólt egy szót se. – Remélem, hogy nem gond, ha itt maradsz. Mi amúgy is azt terveztük, hogy itt leszünk, szóval jah… - vakarta meg a tarkóját.
- Akkor hol fogok aludni? – kérdeztem kíváncsian, de hangomban megbújt egy csöppnyi aggodalom is. Felálltam és talán kicsit nagyobb teret éreztem magam körül. – Egyébként mi ez a hely? – kérdezősködtem ismét, majd egy plakátot nézegettem, amin a banda szerepelt. Legalább két éves volt a kép.
Míg a képet néztem, valaki eltakarta az amúgy is alig látott fotót. Felpillantottam és Andy tekintetével találkozott az enyém. Egy kicsit megugrottam, de, csak mert annyira hirtelen érintett az, hogy valaki mögöttem állt. Elmosolyodott ezen, majd felnéztem rá. Rettentően magas volt, bár az én százhatvanhét centimet nézve mindenki magasabb volt nálam.
- Itt szokott a banda összeülni, hogy ha megbeszélés van, de néha próbálunk is– mondta határozottan és szinte a mai este alatt most szólalt meg másodjára. – Ami meg a helyedet illeti… - túrt bele fekete hajába, majd Ashre pillantott. – Van elég hely, nem?
- Asszem – rántotta meg a vállát, majd a másik oldalamra állt. Kezdett kisebbségi komplexusom lenni mellettük, ami nem is csoda.
- Figyi, adjatok egy kocsi kulcsot és hazavezetek – sóhajtottam.
- Szó se lehet róla, kislány! Még a végén történik veled valami és akkor megint Slone fogja Juliet nyaggatni egy bizonyos frontember miatt – kuncogott Ash, majd megbökte haverját, aki morgolódva húzta el karját.
- Ki az a Slone? – pillantottam rájuk és valami azt súgta, hogy hamarosan meg fogom ismerni őt is. Végül Ash átkarolta a vállamat, majd belekezdett.
- Andy legnagyobb rajongója – kuncogott és láttam, hogy az említett srác már készült volna lecsapni rá egy díszpárnával, de mivel pajzsként funkcionáltam, így elvetette ezt az ötletet.
- Sajnos igen, és ha Julie nem talált volna rád, akkor kénytelen lettem volna elviselni a nyávogását. Gondolj bele! Andyyy, elmegyünk vacsorázni a koncert után? Andyyyy, ugye milyen jó a hajam? Andyyyy! – utánozta a lány hangját, mire önkéntelenül is felnevettem a srácokkal együtt.
- Nee! Már fáj a hasam – nevettem tovább, majd leültem a kanapéra ismételten, ahová mind a ketten követtek. – Haza szeretnék menni… - motyogtam halkan és lehajtottam a fejemet. Hallottam mindkettejük sóhaját, amiből arra következtettem, hogy átgondolják ezt még, de ne reménykedjek.
- Zafira, értsd meg, hogy későre jár – sóhajtott fel Andy. – Mi is ittunk már, szóval nem hiszem, hogy ésszerű lenne, ha kocsikáznánk. Oké, hogy rock sztárok vagyunk, de mindent mi sem engedhetünk meg magunknak – túrt bele hajába ismét.
Megértettem, hogy nem akar bajt magának, de nekik meg azt kellene megérteniük, hogy kedvenc rock banda ide vagy oda, de vissza akarok menni a hotelbe. Itt nem maradhatok! Hirtelen átfutott az agyamon egy ötlet, ami kissé nem helyén való, de más lehetőséget nem látok arra, hogy haza jussak.
- Jól van, itt maradok veletek, de akkor lássatok el – fontam össze mellkasom előtt karjaimat és tettem nekik egy kicsit a sértődött lányt, mire Ash értetlenül nézett rá.
- Na, most megsértődtél? Nehogy már a nyúl vigye a puskát – állt fel, majd megitta a maradék sörét a pohárból. – Haver, foglalkozz egy kicsit a durcás csajjal, én elszívok egy cigit – forgatta meg szemeit, mire én magamban mosolyogtam.
- Szívj el helyettem is egyet – sóhajtotta. Ennyire azért nem boríthattam ki őket. Vagy igen? Amint a basszusgitáros lecsukta a csapóajtót én felálltam és kivonultam a szobából. Természetesen Andy azonnal utol is ért a hosszú lábaival, megálltam és szembe fordultam vele.
- Na, mi az? – kérdeztem. – Nyugi, nem fogok eltűnni, nem kell izgulni – mordultam rá és tovább folytatta a színjátékot. Ha ez nem sikerül, akkor nem tudom, hogy mit csináljak. Nem bírok ilyen lenni senkivel se, de legfőképpen vele és a többiekkel nem.
- Befejeznéd ezt a stílust? – förmedt rám, mire összerezzentem.
Nesze neked határozottság és magabiztosság. Jó volt téged ismerni…
- Bocsánat… - motyogtam halkan, mire láttam, hogy elmosolyodott. – Nem vagyok ilyen, csak… csak ideges vagyok. Nem ismerlek titeket és nekem túlságosan ijesztő a tény, hogy itt kell maradnom – sóhajtottam fel, majd felnéztem rá. Kék szemeink találkoztam egy pillanatra. Elmosolyodtam.
- Jó, akkor Ash keres valami kaját neked, én pedig megnézem, hogy melyik szoba lenne neked jó. Oké? – lépett el tőlem, de szinte meg se várta, hogy válaszoljak neki, már meg is indult az emeletre. Remek, ezt a pillanatot vártam. El kell tűnnöm innét, mert muszáj. Ez nekem túl sok egy napra és ki kell szellőztetnem a fejemet, de azonnal. Amint lecsukódott a csapóajtó és a két srác azon ügyködött, hogy nekem megteremtsék az éjszakázáshoz szükséges dolgokat és a fogasokhoz léptem. Fogalmam sincs, hogy melyik kabát kié, de nem is érdekelt. Kikaptam az egyik zsebéből egy slusszkulcsot és óvatosan felmentem a lépcsőn és felnyitottam a fadeszkákból álló ajtót, majd halkan lecsuktam, de megnyikordult. Fenébe! Körbe néztem, hogy nem jön-e senki, majd felvettem cipőmet és a kabátomat is, majd kinyitottam az ajtót. Két kocsi is állt a parkolóban, de nem tudtam, hogy melyik az. Az egyik hangos vijjogással jelezte, hogy ő az, akihez a kulcs tartozik, de éreztem, hogy ezt bizony most a srácok is meghallották.

Mikor már a kocsiban ültem felkapcsoltam a világítást és elforgattam benne a kulcsot, de azét féltem, hogy kárt okozok a méregdrága autóban.
- Ez az! Automata váltós! – nyugodtam meg egy kicsit, majd amint felhördült az autó már meg is pillantottam őket, amint az ajtóban állnak és integetnek és kiabálnak. Lehúztam az ablakot, majd kikiabáltam nekik. – Sajnálom, de időre van szükségem! – Gázt adtam, majd hiába, hogy a két srác az kocsi után rohant és ordítozott, de nem érdekelt. A kapu kinyílt és én az útra kanyarodtam, majd szélsebesen száguldoztam a többi autó között. Le kell nyugodnom, különben a saját halálomat fogja okozni a sebesség.
Nagyjából fél órája autózhattam Los Angeles városában, mikor rájöttem arra, hogy nem tudom, hogy merre kellene mennem. Pech!
- Mi is a címem? Azt hiszem, hogy meg van! – Bediktáltam fél kézzel a GPS-be a címemet és a női hang már el is mondta a pontos útirányt. Nyugodtan haladtam, nem siettem, így volt időm a gondolataimba merülni. Szóval a Black Veil Brides…

2. Rész

Sziasztok! 

 
Elhoztam nektek az In The End 2. Részét. Remélem tetszett. Ha igen, akkor írjatok lent nekem megjegyzést, vagy a chatben, hogy milyen lett. :3

Emberi tömeg menetelt a terminálba, de én egy pillanatra visszahőköltem a sok ember látványára. Nemrég szálltam le a gépről, de mégis túlságosan sok időnek tűnt, ahogy ott álltam tehetetlenül és bámultam ki a fejemből. A csomagjaimat szerencsére megkaptam, így ezek miatt már nem kellett aggódnom. Inkább az miatt kezdtem idegeskedni, hogy ebben a hatalmas városban mégis, hogyan fogok eltalálni a hotelig, ahol megszálltam. Azt hiszem, hogy arra kell menni… Vagy arra? Netalántán jobbra? Nem tudom!
Felsóhajtottam és inkább elhúztam a bőröndjeimet egy padig, mert már nem volt kedvem ott ácsorogni. Nagyjából délután lehetett, olyan egy óra körül járhatott az idő. Felálltam, majd egy közeli plakátnál megnéztem, hogy merre tovább, de a buszmenetrend nekem túlságosan zavaros volt, ahhoz, hogy el tudjak igazodni rajta. Lemondóan felsóhajtottam, majd visszamentem a cuccomhoz és inkább vártam, de hogy mire, azt magam se tudtam.
Ha már a buszt kilőttem, akkor maradt a taxi. Mondjuk ez sokkal egyszerűbb, mert oda visz, ahová kérem, és nem kell azon izgulnom, hogy most ép melyik vonatra, buszra vagy esetleg villamosra szálljak fel.
A fuvarom gyorsan megérkezett, a sofőr segített betenni a csomagjaimat hátulra és én szépen elmondtam neki, hogy a Downtown hotelbe vigyen. Áldottam magamat, mert volt annyi eszem, hogy egy közeli hotelba foglaltam le egy szobát, így fél óra alatt oda is értünk.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam a férfira, aki még a csomagjaimat is segített felvinni a recepcióig, ahol kifizettem és intettem neki. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy mekkora tömeg van ebben a városban, még vannak kedves és figyelmes emberek. Nem hittem volna…

A recepciós srác, miután tudott rám szánni pár percet, elmondtam neki, hogy mikor foglaltam és milyen néven szobát. Meg is kaptam a tizennegyedik emeleti nyolcvankettes szobát, majd egy londinert hívott, hogy segítsen elvinni a bőröndjeimet.
- Érezze magát jól nálunk a kisasszony – mosolygott rám az egyenruhás srác, majd el is tűnt a dolgát végezni. Kinyitottam az ajtót és csodálatos látvány tárult elém. Ami először megragadott az a nappali volt és a panoráma kilátás a városra. Szinte az ajtóban hagytam mindenemet és arra sem figyeltem, hogy becsapódott mögöttem. A hatalmas ablakokhoz sétáltam, ami természetesen a teraszra nyílt. Aszta! Hát… pont, hogy nem erre számítottam, mikor ide jelentkeztem. Gyönyörű, bézs színű falak vettek körbe mindent és hozzá illő bőrkanapék voltak berendezve, amik közre fogtak egy mélybarna, márványozott asztalt, amin egy vázában virág volt elhelyezve. Elmosolyodtam a látványom és a fal menti vitrint figyeltem, ami most szinte üresen állt. Talán egy-két díszes tárgy volt benne. A szőnyeg, melyen jártam szintén bézs színekben pompázott, talán túlságosan is tetszett rajta a mogyoróbarna csipke minta, mert észre se vettem a szoba legkülönlegesebb darabját, ami majdnem kiszúrta élénk színével a szememet. Közelebb sétáltam a fekete bőrborításos fotelhez, ami tökéletesen illett a szoba hangulatához, így teljesen elvarázsolt. Végigsimította a hideg anyagom, majd az ablakhoz léptem, a kilincsre tettem kezemet, majd előfordítottam. Egyből megéreztem a kinti levegőt, ami kellemesen cirógatta a bőrömet, hisz nem volt rossz idő. Salemhez képest sokkal melegebb volt itt. Felnéztem az égre, ami tiszta volt. Alig lehetett látni rajta egy-két felhőt, amit hamar szétfújt a szél. Egy mozdulattal fülem mögé tűrtem a hajamat, de ismételten belekapott a szél, viszont ennek ellenére nem tudtam levenni a szememet a város csodálatos látképéről.

Merengésemből a telefonom csörgése szakított félbe, így beszaladtam a nappaliba és előkotortam a készüléket. Anya volt az, de ezt sejtettem.
- Szia, anyu… persze minden rendben, megérkeztem. Igen, most értem nemrég a hotelba – mondtam halkan, majd bementem és a fürdőt is leellenőriztem, ami gyönyörű volt szintén, ahogy a háló is. – Itt vagyok, persze, csak a hálót nézegetem – léptem be a szobába, és míg anyu kérdezgetett, én addig mindent alaposan megnéztem. A hálószoba is bézs színű falakkal volt körbevéve, amit nem bántam, bár annyira nem az én stílusom, de attól még tetszett. Az ágytakaró a bordó és a lila keverékéből jött létre, ami gyönyörű volt. A díszpárnák szépen elhelyezve pihentek az ágyon. A szőnyeg most kivételesen fekete volt, egy négylábú, kissé régi stílust idéző asztalka volt az ágy mellette fekete színben. Az ággyal szemben volt egy egészalakos tükör és egy szekrény is, ami megegyezett a komód színével.
Amint kigyönyörködtem magamat a szobámban még telefonáltunk egy keveset… vagyis nem keveset, mert mire észbe kaptam, már kopogtak is. Estefelé lehetett, ahogy elnéztem, mert kint egyre sötétebb lett, a Nap már lemenő félben volt. Kinyitottam az ajtót és egy pincérruhába öltözött srác hozott valamit egy kocsin.
- A vacsorája, Kisasszony – mosolygott rám, de hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Vacsora? Hát erre pont, hogy nem számítottam, de ha már ilyen rendes volt, hogy felhozta nekem kinyitottam az ajtót, majd a nappaliban lévő asztalkára tette a tálcámat. – Jó étvágyat hozzá – intett, majd ki is ment. Egy darabig még álltam a nappaliban, aztán a tálcára pillantottam, ami tele volt finomságokkal. Valami hal lehetett a tányéron sajtszósszal, rizzsel és zöldségkeverékkel. Mellette egy pohár narancslé és egy kis tálkában még gyümölcs is volt. Ejha!
Leültem a kanapéra, majd lassan falatozni kezdtem az ételből, ami igazán finom volt, főleg, hogy imádtam a halat. Evés közben azon gondolkodtam, hogy milyen lesz a holnapi verseny. Már reggel kilencre ott kell lenni és csak az után fogom megtudni, hogy mit kell csinálnom. Féltem! Elég tapasztalatom van már ahhoz, hogy ne pánikoljak egy ilyen eseményen, de mégis azt éreztem, hogy borzasztó nagy görcs van a gyomromban, ha csak rágondolok arra a több száz versenyzőre, akik indulhattak az ország minden tájáról. Jó, most lehet, hogy túloztam, de attól még sokan lesznek. Kicsit meg is remegett a gondolatra a kezem, így a hal a villámról egy mozdulattal le is esett. Felsóhajtottam, majd miután befejezve az evést megittam a narancslevet és a gyümölcsöt betettem a kis hűtőbe, ami a nappaliban volt elhelyezve. A verseny elvileg háromfordulós lesz és azonnal el is dől, hogy ki nyerte. Lenne esélyem arra, hogy esetleg nyerjek? Talán…

Másnap reggel korán ébredtem, és ezt csak az bizonyítja, hogy még a Nap is a horizont alatt nyugodott. Azt hiszem, hogy öt óra lehetett. Igen, annyi volt az idő, talán túl korán volt, de nem bírtam aludni. Minduntalan felébredtem az éjszaka közepén és nem azért, mert álmaimban a nyertesnek szánt díjat tartottam a kezeimben. Egyáltalán nem… Egy fiatal nőt láttam, aki annyira hasonlított rám, mintha ikrek lennénk, szóval arra következtettem, hogy magamat láttam álmomban, ami kissé rémisztő volt. Bár talán annyira mégse. Az álmomban is aludtam. Körülöttem emberek voltak, akiket nem ismertem. Arctalan alakok fogtak közre, majd mikor egy ismeretlen kéz nyúlt értem, hirtelen felébredtem. Azóta vagyok ébren és idegeskedem. Nem sokat törődtem az álmommal, csak a mai versenyre fogok koncentrálni és semmi másra.
Ismét hívtam egy taxit, hogy sokkal könnyebb legyen az utazás. Sajnos fogalmam se volt, hogy mégis hová kell mennem, így átnyújtottam neki a plakátot, amit gondosan elraktam még mikor otthonról elindultam. Csak hümmögött, majd elvette tőlem és végignézte.
- Nahát! A kisasszony is erre igyekszik? – kérdezi, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy cseverészünk. Elmosolyodtam ezen.
- Igen, versenyző vagyok – mondtam halkan, majd amint elindult az autó, bekötöttem magamat.
- Akkor sok sikert kívánok a kisasszonynak – mondta a férfi, aki már az ötvenes évei közepén járhatott.
- Zafira. Szólítson Zafirának csak nyugodtan.
- Nos, Zafira. Los Angelesi lakos? – kérdeztem, miközben folyamatosan az utat figyelte.
- Nem. Az Ilinois állambeli Salemből jöttem – mondtam neki, miközben az órámat néztem, hogy nem vagyok-e késésben, de szerencsére nem. Belekalkuláltam az esetleges dugókat, szóval sínen vagyok.
- Akkor nagyon sokat utazhatott – csóválta meg a fejét, majd befordult egy hatalmas nagy épület parkolójába. – Meg is érkeztünk – állította le a motort, majd kiszállt és meglepetésemre ki is nyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam rá, majd táskámat kivettem és egy hatalmas sóhaj kíséretében az építményt néztem.
- Sok sikert! – intett, majd elhajtott és immár teljesen egyedül voltam. Felnéztem az égre és sütött a Nap, amin nem is csodálkoztam, bár mégis csak December közepén jártunk, de itt, Kaliforniában mindig meleg van. Magamra kaptam a fekete, szegecses bőrkabátomat, ami alatt egy fehér top lapult. A kissé szakadt farmer rövidnadrágom zsebébe tettem a telefonomat, de lehalkítva. Még egy óra volt a kezdésig, de inkább elindultam, hogy minden információt tökéletesen megkaphassak.

Beléptem a kétszárnyas ajtón és azt kell, hogy mondjam, ledöbbentem. Amennyi ember volt itt, hát félelmetes volt. Az ajtóban álltam, de egy rózsaszín hajú csaj belém jött, mire összébb húztam magamat.
- Elnézést… - motyogtam, de már el is ment. Miután az emberi tömeg eltűnt előlem, megpillantottam egy bódét, ami valószínűleg a regisztrációs pult volt. Odafurakodtam nagy nehezen. – Itt kell beregisztrálni a versenyre? – kérdeztem meg az idősödő hölgyet.
- Igen. Egy nevet kérek.
- Zafira Medeirous. – Miközben a gépből kikereste a jelentkezésemet én hátra pillantottam. Ahogy láttam rengetegen vannak itt, de ha jól sejtem, akkor a kilencven százalékuk csak nézőként van jelen. A kommentátor folyamatosan adta az instrukciókat egy mikrofon segítségével és amint felpillantottam egy hatalmas nagy vásznat láttam, amin ép a kamera beállításokat próbálgatták.
- A magáé a huszonötös. – Kissé flegma volt, de nem foglalkoztam vele sokat. Elvettem tőle a számot, amit a nyakamba akasztottam és elindultam megkeresni a helyemet. Az emberek lassan eloszlottak, mert mindenki vagy megkereste a saját helyét, vagy pedig felültek a színpad mögötti ülésekre, hogy a versenyt figyeljék. Én természetesen nem találtam a helyemet és csak kóvályogtam, így kénytelen voltam egy programlapot osztogató sráchoz fordulni. – Ne haragudj, de nem tudod, hogy merre találom a huszonötöset?
- Szia. Arra találod – mutatta meg vélhetőleg a helyes irányt, majd mosolyogva megköszöntem és lássatok csodát, de megtaláltam. Benyitottam az ajtón, ami egy igazán kis helységbe nyílt. Alig lehetett elférni, mert a pici terem nagyobb részét az oldalt elhelyezett pultok és fiókok vették el, na meg persze a szék, ahol még nem ült senki se. Végignéztem mindent és elakadt a lélegzetem is, de nem sokáig tudtam megcsodálni a különböző termékeket, amik mögött az otthoniak eltörpülhetnek, mert már jött is be egy fiatal lány.
- Szia. Te lennél Zafira?
- Igen – mosolyogtam rá.
- Akkor üdvözöllek a versenyen. Én leszek a modelled – mosolygott, majd elhelyezkedett a széken kényelmesen. – Ezt a két sminket kell elkészítened két óra alatt. A második körben pedig egy testfestést kell elkészítened, de arra egy másik modell jön majd. A kamerán keresztül – mutatott rá a kis tárgyra, ami az egyik sarokban volt – fogják látni a nézők, hogy hogyan dolgozol és a bírák is így pontoznak. Sok sikert! – mondta, majd már a kommentátortól el is hangzott a startjelzés és megkezdődött a visszaszámlálás.

A kezem remegett, mert egyre csak fogyott az időm és ideges voltam, ami látszott is. Nem beszéltem, mert időm se lett volna rá. Tudtam, hogy mi a dolgom és már az utolsó simításokat végeztem az első feladaton, amikor megkongott a harang és jelezték, hogy negyed óra van még hátra az első félidőből. Feltettem a műszempillákat, amiknek pár perc minimum kellett, hogy megszáradjanak. Addig megigazítottam a lány szemöldökét és tettem fel egy kis arcpirosítót. Utolsóként a száját hagytam meg. Ajkaira egy lilás árnyalatú rúzst kentem fel, amit megspékeltem egy kis átlátszó szájfénnyel, de olykor beleremegett a kezem.
- Kérem, tegyék le a kezükből a használati tárgyakat és lépjenek el a modelltől! – hangzott el az utasítás. Szerencsére mindennek kész lettem, de a szívem a torkomban dobogott. Ittam pár korty vizet a versenyzőknek kitett pohárból, majd hajamba túrtam. A lány egy intéssel kisétált, mire én beültem a székbe és vártam, hogy a következő modell megérkezzen. Nagyjából félóra múlva meg is érkezett egy másik lány.
Rettenetesen nehéz dolgom volt, de legalább adtak arra időt, hogy kikészítsem azokat az eszközöket és termékeket, amikre szükségem lesz.
Szintén egy órám volt arra, hogy megvalósítsam azt, ami a képen szerepelt, de már a kezdetleges félelmeim elmúltam. Nem remegett a kezem és szinte tökéletes munkát végeztem a kongatás után.
Rég éreztem már ilyet, mikor az egekben volt az adrenalin szintem egy verseny miatt. Ha ennek vége, köszönetet kell mondanom a lányoknak azért, amit tettek. Ha nem neveznek be, akkor nagy valószínűséggel most otthon lennék és dolgoznék.
Szinte megszűnt a külvilág, mikor a harmadik modell mellkasát festettem. A srác, aki bejött hozzám szintén megmutatta, hogy mit vár tőlem a zsűri és én örömmel teljesítettem. A kezem gyorsan járt és precíz pontossággal próbáltam dolgozni. A külvilágot most ki kellett zárnom, mert az elém tárult látvány, ha nem figyeltem volna oda, akkor egy pillanat alatt elveszi a figyelmemet és akkor vége mindennek. Büszke voltam magamra, mert jó munkát végeztem és ezt nem tagadtam le. Szerettem a munkámat, mert ilyenkor mindig boldogsággal tölt el az, amikor látom a vendégeim arcán azt az elégedett mosolyt, amit most is láttam.

Az eredményhirdetés sajnos késő estébe nyúlt és már kezdtem fáradni, de ahogy láttam ezzel nem csak én voltam így. Mindenki megpróbált ébren maradni. A kommentátor töretlenül beszélt, hisz neki ez volt a munkája és nem állhatott le. A bírák körbe járták a modelleket és a több mint ötven versenyző elkészült munkáját bíráltál el. Amíg vártam, az ott elkészített ételekből válogattam, majd visszaültem a helyemre, hogy aztán a többi sminkessel együtt izgulhassak a saját helyezésem miatt.
Talán este hat óra lehetett, mikor megkongott az a bizonyos harang jelezve a versenyzőknek és a nézőknek, hogy eredményhirdetés várható negyed órán belül. Nagyon izgultam és az elfogyott üdítőm szívószálát rágcsáltam idegességemben. Nyeltem egy nagyot, mikor a tízedik helyezettől visszafelé kezdték felsorolni a nyerteseket. Mindenki más egy oklevelet kapott a részvételért. Kezeimet tördeltem, mikor a tízedik név és a kilencedik is elhangzott.  Ahogy egyre csak fogyatkoztak a nevek, úgy lettem én is egyre idegesebb, bár lehet, hogy felesleges, mert csak oklevelet kapok. Aztán ki tudja…
Lassan elhangzott a hatodik név is, majd az ötödiknél mintha hezitált voltam egy keveset a kommentátor is.
- Zafira Medeirous! – Azonnal felkaptam a fejemet és csak ültem ott, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi történt. Végül felpattantam és sietősen odamentem. – Gratulálok! – Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy helyezést értem el. Nem nyertem, de nekem ez egy hatalmas öröm volt, hogy részt vehettem ezen a versenyen és most a kezemben tarthattam a díjat. Igen, még az is van! Csak vigyorogtam, mikor kezet fogott velem a négy zsűritag és a kommentátor.
- Nagyon köszönöm – mondtam halkan és már fordultam is meg, mert ennyi volt. Azt terveztem, hogy visszamegyek a hotelba és felhívom a családomat, hogy elújságoljam nekik a hírt, hogy mégis nyertem. Nyertem, hisz részt vehettem rajta, tapasztalatot szereztem, noha nem az első helyezést vittem haza, de boldog voltam. Felvettem a táskámat és ép a díjat és az oklevelet készültem eltenni, mikor egy nő lépett elém. Felnéztem rá. Rövid, fekete haja volt, nagyjából a harmincas éveiben járhatott és gesztenyebarna szemeivel engem vizslatott.
-  Te lennél Zafira?
- Igen… - mondtam neki halkan. Nem igazán értettem, hogy mit akar tőlem ez a nő.
- Én Julie vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam. - Láttam a munkáidat és azt kell, mondjam, hogy tehetséges vagy – mosolygott kedvesen és látszott rajta, hogy őszintén beszél rólam.
- Köszönöm. – Igazából mást nem tudtam mondani neki.
- Szeretnék neked felajánlani egy munkát, mert úgy érzem, hogy te vagy az, akit keresek. – Keres? Mégis milyen munkára? Hirtelen azt se tudtam, hogy hova legyek ettől a sok információtól.
- Milyen munkára? – pislogtam rá lepetten.
- Ne kérdezősködj annyit – nevetett halkan. – Elfogadod vagy sem?
Az agyam pörgött és mérlegelte, hogy mi lenne a helyes döntés. Mit válaszoljak? Fogadjam el a munkát? Mi van akkor, hogy ha ettől változik meg az életem? Egész életemben arra vágytam, hogy történjen valami. Most megtörtént!
- Én… - akadtam meg hirtelen. – Elfogadom!

1. Rész

- Zafira! – Amint ezt a hangot meghallottam már kaptam is arra a fejemet. – Nem láttad az új termékeket, amiket direkt ennek a tánccsapatnak rendeltem? – kérdezte a kolléganőm és természetesen most is ideges volt, hogy ha nem talált semmit se, amit elrakott. Már szinte rozsdavörös haját tépte és zöld szemeiben kétségbeesés villant meg. Mindig nekem kellett megkeresnem azt, amit ő nem talált, de ezt már megszoktam. Lassan egy éve dolgozom vele ebben a szalonban és nagyon jól megy. Büszke vagyok magunkra, hogy képesek vagyunk egyedül vinni egy ilyen helyet.
- Jess, nem látod, hogy épp dolgozom? Egyébként nézd meg az irodában, azt hiszem, hogy a futár oda lett küldve és Rose biztosan átvette a csomagodat, csak elfelejtett szólni, mint mindig – mondtam neki gyorsan, majd már fordultam is vissza a fiatal lányhoz, aki ép egy esküvőre készült és szeretne elegáns sminket magának. Ismételten mosolyogva fogtam neki a munkának, közben pedig egész jól elbeszélgettem a vendégemmel.
Rengetegen voltak bejelentkezve, az összes másodperc számított ebben a szakmában, főleg, hogy ha olyan megrendeléseket kaptunk Jessievel, hogy a hajunk égnek állt. Ma is még csak reggel tíz óra van, de már úgy érzem, hogy ha nem ihatok meg egy kávét, akkor menten elalszom a sminkpaletta felett.

A vendégek jöttek és mentek, délután pedig még az ebédszünetemet is kénytelen voltam egy péksüteményre leszűkíteni, mert csúszásban voltam… Imádom, mikor az ember képes fél órát késni, mikor be van jelentkezve. Késő este volt, mire az összes kuncsaft elment és végre kitehettem az üzlet ajtajának elejére: ZÁRVA.
Fáradtan nyitottam be az irodába, ahol a csajok már vártak rám.
- Zafira, ezt nézd meg! – lépett elém Jess és dugott az orrom alá egy plakátot lelkesen.
- Hallod, ha kiszúrod vele a szememet, akkor biztos, hogy nem fogom látni – sóhajtottam, majd elvettem tőle a lapot, és hangosan felolvastam, ami rajta állt. – Minden tehetséges sminkes figyelmét szeretnénk felhívni, hogy December ötödikén megrendezésre kerül a tizenötödik Let’s Make up! verseny, melyre szeretettel várjuk a… - akadtam meg. – Álljon meg a menet! Minek adtad ezt nekem? – kérdeztem megszeppenve. Reméltem, hogy nem csinált semmi hülyeséget.
- Hát, ami azt illeti… - pillantott össze Rose-val, szóval már sejtettem, hogy ebből baj lesz.
- Mit csináltatok, halljam! – tettem csípőre kezeimet.
- Hát… beneveztelek téged erre a versenyre – motyogta, miközben mind két mutatóujját szembe fordította egymással és úgy próbált meg szabadkozni nekem.
- Jaj, Jess… - túrtam bele hajamba, végül tovább olvastam, ami a lapon szerepelt. – Szóval… szeretettel várjuk az összes olyan sminkest, aki képes az alábbi feltételeknek megfelelni. Remek, még feltételek is vannak – sóhajtottam, majd tovább olvastam.  – Érettségi és egy mesterpapír, ami bizonyítja, hogy nem kezdők indulnak itt. Ne már, csajok! – túrtam bele a hajamba, majd mikor megláttam, hogy hol fog lezajlani a verseny, majdnem nyomtam egy hátast. – Kalifornia? Most ez komoly? – akadtam ki hirtelen. – Nem gondolhatjátok komolyan, hogy majd én elutazom azért, hogy a sznob sminkesek megalázzanak!
- Ne haragudj ránk – pattant fel hirtelen Rose, majd átkarolta a vállamat. – Csak azt gondoltuk, hogy mivel te vagy itt a legjobb a környéken, így biztosan van esélyed arra, hogy esetleg nyerj – mosolyogott Rose és láttam, hogy tényleg csak a jó szándék vezérelte őket.
- De hát Kalifornia, az Isten szerelmére… - ültem le inkább, mert még fel kellett fognom, hogy elutazom. Mi lesz, ha nem sikerül? Le fogok égni, mert tutira lesznek nálam sokkal ügyesebb sminkesek is. Urrá lett rajtam a félelem és éreztem, hogy ebből baj lesz, pedig még el se indultam.
- Hé! Zafi, nyugodj meg – csitított Rose és láttam, hogy mogyoróbarna szemeiben aggódás mutatkozik. Jessie is azonnal mellettem termett egy pohár vízzel.
- Jó vagy? – pillázott bátortalanul a vörös barátnőm, mire csak megingattam a fejemet.
- Megkérdezhettetek volna – sóhajtottam, majd nagyokat kortyoltam a vízből, mire a pohár tartalmát le is húztam egy szuszra. Máris jobban éreztem magamat kicsivel. Nem haragudtam a lányokra, de azért mégis csak egy ilyen színvonalú versenyen mit keresnék én ott?
- Sajnáljuk! – mondták kórusban, mire megenyhültem és egy halvány mosollyal jeleztem, hogy nincs semmi baj.
- Rendben, akkor, ha már beneveztetek, akkor nem fogom visszavonni, mert az megfutamodás, én pedig szeretem a kihívásokat… Asszem – túrtam bele hajamba, majd megcsörrent a telefonom. – Damien… - sóhajtottam lemondóan. – Bocs, ezt fel kell vennem – álltam fel, majd kisétáltam az erkélyre. A hideg, csípős esti szél meglibbentette hajamat, felsóhajtottam, majd felvettem a folyamatosan csörgő telefont. Damien szokásához híven részeg volt, kihallottam a hangjából. Azt akarta, hogy találkozzunk, de természetesen nem engedtem neki. Nem voltam kíváncsi arra, hogy hogyan hányja össze ilyenkor a szőnyeget. Egyszerűen gyűlöltem, mikor iszik, de nem képes leszokni róla. Ez az elmúlt két évben egyre rosszabbodott. Elvesztette a munkáját és folyamatosan kölcsön kért, én hülye, pedig még adtam is neki. Hittem a szavának, hogy meg fog változni, de ez hazugság. Minden szava az…
Anyám szerint ott kellene hagynom, mert ez így nagyon nem jó. Nem várhatom meg, míg részegen beállít, és esetleg megver. Végül eleget hallgattam a részeg dörmögését, egyszerűen kinyomtam a telefont és ki is kapcsoltam azzal a lendülettel…

Az irodát elhagyva a csajoktól elköszöntem, de mivel már lassan éjszakába nyúlt az idő, úgy döntöttem, hogy otthon elolvasom rendesen és átgondolom, hogy mit kellene tennem ezzel a versennyel. Gyorsan hazaértem, de a család már aludt, ahogy láttam Tim autója is itt van, így megnyugodtam, hogy anyám nincs egyedül. Apám halálán végre mindenki túltette magát és anyunak is sikerült egy olyan férfit találnia, aki mellett újra boldog lehet, és ennek én örülök a legjobban.
Belépve az ajtón óvatosan felsiettem az emeletre, benéztem Charliehoz, hogy minden rendben van-e vele. Adtam a homlokára egy csókot, majd a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan letusoltam, de egy jó darabig elbíbelődtem a testápolóval, amit anyu tegnap vett nekem. Felkattintottam a kislámpát, majd hasra fekve olvastam el, hogy mikor és hol lesz pontosan ez a megmérettetés. Alig maradt három napom, hogy mindent elintézzek és ez aggasztott. Holnap reggel szólnom kell anyának, hogy elutazom. Még szerencse, hogy a keresetemet elraktam, így lesz pénzem az utazásra. Vajon milyen lehet Kalifornia? Még soha nem jártam ott, szóval fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Teljesen más, mint itt, Salemben. Azon agyaltam, hogy akkor St. Louisban át kell szállnom a repülőre, mert onnét indulnak járatok. Remek… Mindegy, ráérek ezen még holnap gondolkodni. Hétvége van, és végre élvezhetem a szabadnapomat, ami mostanában oly’ ritka, mint a fehérholló. Lekapcsoltam a villanyt, majd lehunytam szemeimet. Álmodtam. Álmodtam egy olyan világot magamnak, amit talán képes leszek megvalósítani…

Reggel arra ébredtem, hogy valaki túl koszosnak tartotta az arcomat és volt olyan kedves, hogy összenyálazzon hajnalok hajnalán. Nyöszörögve fordultam a másik oldalamra, de ekkor ugatásra lettem figyelmes. Kinyitva szemeimet, tekintetem találkozott egy szintén kék szempárral, mire elmosolyodtam.
- Blade, ugye tudod, hogy még csak… - kezdtem volna, de a digitális órára pillantva azonnal kipattantak a szemeim. – Mi? Már lassan dél van! – Kiugrottam az ágyból, majd Blade-el együtt leszaladtam az emeletről és azonnal megéreztem a vasárnapi ebéd illatát. Megtorpantam, mire a drága kis kutyusom nekiszaladt a lábszáramnak, így majdnem elestem a konyhakövön.
- Anyu, miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem kómásan még mindig, majd elnyomtam egy ásítást is mellé.
- Nem volt rá szükség, ahogy látom – nevetett fel. – Ügyes vagy, Blade – simogatta meg a két éves husky fejét, mire az csóválva farkát ugrálta körül és reménykedett, hogy hátha neki is leesik egy-két falat.
- Charlie hol van? – Körbepillantottam, de húgomat sehol se láttam. – Tim? – érdeklődtem tovább a családom többi tagjáról is.
- Tim hamarosan hazaér, Char pedig a nagyinál van. – Bólintottam, majd sarkon fordultam, hogy felöltözzek az ebédhez. Még valahogy közölnöm kell velük, hogy elutazom. Viszont mi lesz így az üzlettel? Rose és Jess remélem, hogy bírni fogja, de ma mindenkép lemondom a holnapra bejelentkezetteket… meg az egész hétre is. Sajnos nem tehetek mást. Felkaptam egy egyszerű tréningnadrágot, egy rövid ujjú, fehér felsőt és egy vékonyabb pulcsit. Lerobogtam ismét a konyhába, ahol ép Tim jött be az ajtón.
- Hali, Tim – mosolyogtam rá, majd egy mozdulattal a megterített asztalhoz ültem. Farkas éhes voltam és persze ideges is.
- Szia, Zafira – intett a férfi, majd levette öltönyét és anyámmal együtt leültek az asztalhoz, majd elkezdtünk enni. Nem igazán tudtam, hogy hogyan közöljem velük, így egyből belekezdtem a közepébe.
- Két nap múlva Kaliforniába utazom! – Amint kimondtam látható volt a lepettség és a meg nem értés jelen az arcukon. Mielőtt kérdezősködhettek volna, tovább folytattam. – Tegnap a csajok adtak egy plakátot… - vettem elő és mutattam fel. – Kaliforniában lesz egy verseny az olyanoknak, mint én és beneveztek. Nem akarom már visszamondani, szóval… - akadtam meg és ezt a pillanatot választottam arra, hogy meghallgassam a véleményüket.
Anyu szóhoz se tudott jutni, így Tim próbált meg valamit mondani.
- Nos… Ami engem illet, szerintem érdemes lenne megpróbálni, nem Drágám? – kérdezte anyámat, aki még mindig egy kicsit lesokkolva ült a széken.
- Kicsim, átgondoltad? Nagyon messze leszel tőlünk és… - kezdte volna tovább mondani, de kénytelen voltam beleszólni.
- Anya, tudom, hogy féltesz, de egyszer el kell kezdenem élni. Ez egy hatalmas lehetőség, és tegnap átgondoltam ezt az egésze. Salem egy kisváros, ami nem elég ahhoz, hogy az álmaimat valóra váltsam. Nem tudom, de tegnap álmodtam valamit… valami furcsát ezzel kapcsolatban és Timnek igaza van – mosolyogtam rá a férfira. – Meg kellene próbálnom, hátha történik valami – sóhajtottam, majd tovább kanalaztam a levesemet, ami hamarosan el is fogyott.
- Hozom a másodikat, addig gondoljátok át. – A tányérokat összeszedtem és a mosogatóba tettem, majd kipakoltam a finom húsokat és hozzá a köretet, majd a mártást is és visszaültem a helyemre. – Nos? – néztem rájuk, majd szedtem Timnek a krumpliból és a húsból, miközben anyám válaszára vártam.
- Rendben van – egyezett bele, mire azonnal elmosolyodtam és meg is öleltem. – Vigyáznod kell magadra, ezt ne feledd – ölelt magához ő is.
- Köszönöm és mindenfélekép vigyázok.
Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyen családom van, hisz Tim is úgy szeret, mintha a lánya lennék, de mégsem próbálja átvenni apám helyét, amit becsülök benne. Charlie is szereti és örülök, hogy anyám boldog mellette. Nyugodt szívvel utazom el itthonról, mert épségben tudhatom majd a családomat, míg távol vagyok.

Ebéd után anyuék elmentek egy kicsit sétálni, hogy kettesben legyenek, míg én az atombomba maradványait próbáltam eltüntetni a szobámból. A szekrényem tárva nyitva volt és én előtte álltam, kissé tehetetlenül, mert fogalmam se volt, hogy mit vigyek. Még mielőtt a ruhák sokaságában elvesztem volna, megrendeltem a jegyemet a repülőre és bizton állíthatom, hogy kezdtem kissé bezsongni ettől ez egésztől. Nem pánikoztam, hogy mi lesz velem ott, csak egyszerűen élveztem, hogy eljuthatok egy ilyen kaliberű versenyre. Ráérek akkor izgulni, ha már ott vagyok.
Nagyjából, röpke három és fél óra alatt sikerült mindent betennem a bőröndbe és azon agyaltam, hogy Bladet itthon hagyjam-e vagy vigyem magammal. Születése óta velem van ez a kis vakarcs és nem hiszem, hogy kibírná azt az egy vagy akár két hetet, amíg én távol vagyok.
- Na, jössz velem Kaliforniába? – kérdeztem meg a kutyát, aki mintha értené is, hogy mit mondtam neki, csóválni kezdte a farkát és a bőröndre tette a tappancsát. Felsóhajtottam, mert nem vihettem magammal és ezt nagyon jól tudtam. Ki tudja, hogy mi történik az ismeretlen városban? – Bocs, de nem lehet – sóhajtottam ismét, megvakargattam a nyaka alatt, majd felálltam és a nap további részét a kanapén lustálkodva töltöttem…

Az a két nap, ami szinte semmire sem volt elég, nagyon gyorsan elröppent felettem és arra eszméltem fel, hogy hajnali négy van és valaki dörömböl a bejárati ajtón. Amint kiértem a szobámból Tim már az ajtóban állt és arra készült, hogy kinyissa az ajtót, mire egy ittas állapotban lévő Damien robbant be az ajtón. Meglátva engem, megindult a lépcső felé, de megbotlott az első fokba és egy sor káromkodás hagyta el a száját.
- Mit keresel itt? – Felettébb kezdtem ideges lenni, hisz nehogy már idejöjjön részegen, mikor még józanul se tud velem normálisan beszélni.
- Hallottam, hogy… hogy elmész és idejöttem. Nem engedlek el! – kapaszkodott a korlátban, majd megindult felfelé, de Tim nem hagyta. Elkapta a karját és erősen tartotta.
- Fiam, most azonnal hagyd el a házat! – parancsolt rá, de mintha füle botját se mozdította volna jött felé.
- Damien, nem szabhatod meg nekem, hogy mit tegyek! – húztam fel magamat azonnal ezen és lesétáltam hozzá, mivel megint visszaesett. – Tim, nem lesz semmi baj, megoldom – mosolyogtam rá bíztatóan. – Menj csak vissza anyához.
- Zafira, ha ez az alak bántani fog én…
- Nyugi, nem fog – tettem a vállára a kezemet, majd egy lemondó sóhaj keretein belül visszament anyához, aki szintén itt akart lenni, de Tim bevezette Charlie szobájába és ott is maradtak. Visszafordultam a sráchoz, aki szinte már kettőig se látott, de persze hajnali négykor idejön, hogy dörömböljön az ajtón.
- Zafira, nem mehetsz el! Megtiltom neked! – emelte fel a hangját.
- Megtiltod? Igen? – húztam fel szemöldökömet. - Nincs jogod hozzá és most takarodj innét! – mutattam a kijárat felé.
- Van valakid, igaz? Titokban más faszokhoz jársz, hogy helyre rakjanak, igaz? – Ezt nem tűrtem el és azonnal reagáltam egy hatalmas pofonnal. Hangosat csattant az arcán, mire meg is szeppent. Ezt kihasználva kezdtem a kijárat felé tolni őt.
- Ha nagyon tudni akarod… Nem! Egyáltalán nincs más, csak te voltál, de elbasztad! – löktem ki az ajtón és teljesen kikeltem magamból. Nem szokásom se kiabálni, se káromkodni, de ő kihozta belőlem. – Senki mást nem szerettem évekig, csak téged! Remélem, hogy tisztában vagy ezzel – sóhajtottam. – Viszlát Damien… - suttogtam halkan, majd a részeg srácra néztem, aki a földön ült és megpróbált felállni. Egy mozdulattal letéptem a láncot a nyakamból, amit még tőle kaptam az első évfordulónkra és az orra elé hajítottam, majd becsaptam az ajtót és kétszer is elfordítottam a zárban a kulcsot. A hangra anyámék is megjelentek és csak azt látták, hogy zokogok, a hátamat pedig az ajtónak vetettem.
- Kicsim… - guggolt le elém anya, majd megsimította az arcomat.
- Kidobtam… ezek után nem vagyok képes látni – sírtam tovább, mert annak ellenére, hogy egy seggfej volt én szerettem, de most elásta magát nálam. Szorosan átölelt, mire belőlem kitört a zokogás. Percekig nem voltam képes abbahagyni, de tudtam, hogy ezért nem szabad sírnom.
- Zafira, hidd el nekem, hogy jön majd egy jobb ember az életben, aki valóban megérdemel. Gyönyörű vagy és biztosra veszem, hogy mind a tíz ujjadra jutna egy srác, ha akarnád – bíztatott Tim, majd miután már a lábaimon álltam ő is megölelt.
- Köszönöm – töröltem meg szemeimet, majd a konyhába sétáltam, hogy igyak egy nyugtató teát és megreggelizzek a nagy út előtt.
Persze a hangulatom sehol se volt ezek után, de a családom tartotta bennem a lelket és igazából rá kellett jönnöm arra, hogy már nem érdekel. Nem érdekeltek a szavai, amiket a fejemhez vágott, mert végeztem vele. Hetek óta felém se néz, csak vedelt és ez nem mehetett így. Eddig nem voltam képes megtenni azt, amit pár perccel ezelőtt tettem. Most mégis…

A St. Louis-i repülőtér felé autóztunk és Charlie folyamatosan csicsergett a hátsó ülésre helyezett gyerekülésében, amin jót mosolyogtam. Felé fordultam, majd tovább hallgattam a kis angyalkám szavait.
- Zafiii! Ugye hozol majd ajándékot nekem? – kérdezte mosolyogva, miközben a ruhájával babrált.
- Persze, majd ha hazajöttem, akkor hozok neked valamit.
- Mi lesz az? – Szemei nagyra kerekedtek a kíváncsiságtól, de én rákoppintottam játékosan az orrára.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – nevettem fel. – Egyébként is titok. Meglepetés lesz – sóhajtottam fel, majd oldalra pillantottam és az ablakon bámultam kifelé. A távolban már láttam a repülőket. Közel voltunk, hisz a fejünk felett szállt el egy hatalmas gép, mire Char felmutatott az égre.
- Te is olyannal repülsz?
- Igen, de majd csak… - pillantottam rá karórámra, majd kissé ijedten láttam, hogy fél óra van a felszállásig. – Tim… szerintem bele kellene húznunk – hajoltam előre, hogy közöljem ismételten a tényt, hogy késésben vagyunk.
- Rendben. – Ahogy kértem, rátaposott a gázra, és röpke negyed óra alatt már a váróban voltam. A csomagjaimat leadtam, hogy a többi közé felrakják, de a kistáskám, amiben az értékeim voltak azt természetesen magamnál tartottam.
A hatalmas váróban álltam, majd megnéztem, hogy melyik kapuhoz kell mennem. Anya már könnyezett, mire az én szemembe is sikerült egy keveset odacsalnia.
- Anyu, ne sírj, kérlek – motyogtam halkan, majd megöleltem. – Nem a világ végéra megyek, csak egy hétre Los Angelesbe – mosolyogtam rá, majd elengedtem és megtöröltem arcát. Timhez fordultam, aki a karjában tartotta Charlotte-t. Szorosan megöleltem mind a kettejüket és húgocskám homlokára adtam egy csókot búcsúzóul.
- Vigyázz magadra! – intettek mindannyian, majd amint bemondták, hogy ideje felszállni az utasoknak a gépre, elindultam. Még visszanéztem, de az ajtó hamarosan becsukódott és percek múltával már a gép ajtajában álltam.
- Üdvözlöm, Kisasszony. Érezze jól magát a St. Louis-i járatunkon. Kellemes utazást – mosolygott rám egy fiatalos, szőke hajú légi utaskísérő. Beljebb sétáltam, majd megkerestem az ülésemet. Lehet, hogy szerencsém volt, mert pont az ablak mellett kaptam helyet, aminek kifejezetten örültem. Amint leültem és becsatoltam az övemet, máris szólt az a bizonyos hang, hogy kössük be magunkat a biztonságos utazás érdekében, mert pár perc és felszállunk.

A hatalmas repülőgép egy órája szelte az eget, és én folyamatosan csak zenét hallgattam, az ablakon bámultam ki a felhők sokaságára. A verseny plakátját szorongattam, majd felsóhajtva tettem vissza a táskámba. Tudni akartam, hogy mit tartogat a jövő, hogy mi vár rám azon a versenyen, de ezekre sehol se találom a válaszokat, pedig annyira keresem, hogy már fáj. Azt hiszem, hogy talán ha nem is nyerek, de az életem fenekestül fel fog fordulni. Nem tudom, hogy miért, de érzem… Érzem a zsigereimben, ahogy a nagyi mondaná mindig.
Egy vissza nem térő lehetőséget kaptam a sorstól és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a legjobb legyek!