1. Rész

- Zafira! – Amint ezt a hangot meghallottam már kaptam is arra a fejemet. – Nem láttad az új termékeket, amiket direkt ennek a tánccsapatnak rendeltem? – kérdezte a kolléganőm és természetesen most is ideges volt, hogy ha nem talált semmit se, amit elrakott. Már szinte rozsdavörös haját tépte és zöld szemeiben kétségbeesés villant meg. Mindig nekem kellett megkeresnem azt, amit ő nem talált, de ezt már megszoktam. Lassan egy éve dolgozom vele ebben a szalonban és nagyon jól megy. Büszke vagyok magunkra, hogy képesek vagyunk egyedül vinni egy ilyen helyet.
- Jess, nem látod, hogy épp dolgozom? Egyébként nézd meg az irodában, azt hiszem, hogy a futár oda lett küldve és Rose biztosan átvette a csomagodat, csak elfelejtett szólni, mint mindig – mondtam neki gyorsan, majd már fordultam is vissza a fiatal lányhoz, aki ép egy esküvőre készült és szeretne elegáns sminket magának. Ismételten mosolyogva fogtam neki a munkának, közben pedig egész jól elbeszélgettem a vendégemmel.
Rengetegen voltak bejelentkezve, az összes másodperc számított ebben a szakmában, főleg, hogy ha olyan megrendeléseket kaptunk Jessievel, hogy a hajunk égnek állt. Ma is még csak reggel tíz óra van, de már úgy érzem, hogy ha nem ihatok meg egy kávét, akkor menten elalszom a sminkpaletta felett.

A vendégek jöttek és mentek, délután pedig még az ebédszünetemet is kénytelen voltam egy péksüteményre leszűkíteni, mert csúszásban voltam… Imádom, mikor az ember képes fél órát késni, mikor be van jelentkezve. Késő este volt, mire az összes kuncsaft elment és végre kitehettem az üzlet ajtajának elejére: ZÁRVA.
Fáradtan nyitottam be az irodába, ahol a csajok már vártak rám.
- Zafira, ezt nézd meg! – lépett elém Jess és dugott az orrom alá egy plakátot lelkesen.
- Hallod, ha kiszúrod vele a szememet, akkor biztos, hogy nem fogom látni – sóhajtottam, majd elvettem tőle a lapot, és hangosan felolvastam, ami rajta állt. – Minden tehetséges sminkes figyelmét szeretnénk felhívni, hogy December ötödikén megrendezésre kerül a tizenötödik Let’s Make up! verseny, melyre szeretettel várjuk a… - akadtam meg. – Álljon meg a menet! Minek adtad ezt nekem? – kérdeztem megszeppenve. Reméltem, hogy nem csinált semmi hülyeséget.
- Hát, ami azt illeti… - pillantott össze Rose-val, szóval már sejtettem, hogy ebből baj lesz.
- Mit csináltatok, halljam! – tettem csípőre kezeimet.
- Hát… beneveztelek téged erre a versenyre – motyogta, miközben mind két mutatóujját szembe fordította egymással és úgy próbált meg szabadkozni nekem.
- Jaj, Jess… - túrtam bele hajamba, végül tovább olvastam, ami a lapon szerepelt. – Szóval… szeretettel várjuk az összes olyan sminkest, aki képes az alábbi feltételeknek megfelelni. Remek, még feltételek is vannak – sóhajtottam, majd tovább olvastam.  – Érettségi és egy mesterpapír, ami bizonyítja, hogy nem kezdők indulnak itt. Ne már, csajok! – túrtam bele a hajamba, majd mikor megláttam, hogy hol fog lezajlani a verseny, majdnem nyomtam egy hátast. – Kalifornia? Most ez komoly? – akadtam ki hirtelen. – Nem gondolhatjátok komolyan, hogy majd én elutazom azért, hogy a sznob sminkesek megalázzanak!
- Ne haragudj ránk – pattant fel hirtelen Rose, majd átkarolta a vállamat. – Csak azt gondoltuk, hogy mivel te vagy itt a legjobb a környéken, így biztosan van esélyed arra, hogy esetleg nyerj – mosolyogott Rose és láttam, hogy tényleg csak a jó szándék vezérelte őket.
- De hát Kalifornia, az Isten szerelmére… - ültem le inkább, mert még fel kellett fognom, hogy elutazom. Mi lesz, ha nem sikerül? Le fogok égni, mert tutira lesznek nálam sokkal ügyesebb sminkesek is. Urrá lett rajtam a félelem és éreztem, hogy ebből baj lesz, pedig még el se indultam.
- Hé! Zafi, nyugodj meg – csitított Rose és láttam, hogy mogyoróbarna szemeiben aggódás mutatkozik. Jessie is azonnal mellettem termett egy pohár vízzel.
- Jó vagy? – pillázott bátortalanul a vörös barátnőm, mire csak megingattam a fejemet.
- Megkérdezhettetek volna – sóhajtottam, majd nagyokat kortyoltam a vízből, mire a pohár tartalmát le is húztam egy szuszra. Máris jobban éreztem magamat kicsivel. Nem haragudtam a lányokra, de azért mégis csak egy ilyen színvonalú versenyen mit keresnék én ott?
- Sajnáljuk! – mondták kórusban, mire megenyhültem és egy halvány mosollyal jeleztem, hogy nincs semmi baj.
- Rendben, akkor, ha már beneveztetek, akkor nem fogom visszavonni, mert az megfutamodás, én pedig szeretem a kihívásokat… Asszem – túrtam bele hajamba, majd megcsörrent a telefonom. – Damien… - sóhajtottam lemondóan. – Bocs, ezt fel kell vennem – álltam fel, majd kisétáltam az erkélyre. A hideg, csípős esti szél meglibbentette hajamat, felsóhajtottam, majd felvettem a folyamatosan csörgő telefont. Damien szokásához híven részeg volt, kihallottam a hangjából. Azt akarta, hogy találkozzunk, de természetesen nem engedtem neki. Nem voltam kíváncsi arra, hogy hogyan hányja össze ilyenkor a szőnyeget. Egyszerűen gyűlöltem, mikor iszik, de nem képes leszokni róla. Ez az elmúlt két évben egyre rosszabbodott. Elvesztette a munkáját és folyamatosan kölcsön kért, én hülye, pedig még adtam is neki. Hittem a szavának, hogy meg fog változni, de ez hazugság. Minden szava az…
Anyám szerint ott kellene hagynom, mert ez így nagyon nem jó. Nem várhatom meg, míg részegen beállít, és esetleg megver. Végül eleget hallgattam a részeg dörmögését, egyszerűen kinyomtam a telefont és ki is kapcsoltam azzal a lendülettel…

Az irodát elhagyva a csajoktól elköszöntem, de mivel már lassan éjszakába nyúlt az idő, úgy döntöttem, hogy otthon elolvasom rendesen és átgondolom, hogy mit kellene tennem ezzel a versennyel. Gyorsan hazaértem, de a család már aludt, ahogy láttam Tim autója is itt van, így megnyugodtam, hogy anyám nincs egyedül. Apám halálán végre mindenki túltette magát és anyunak is sikerült egy olyan férfit találnia, aki mellett újra boldog lehet, és ennek én örülök a legjobban.
Belépve az ajtón óvatosan felsiettem az emeletre, benéztem Charliehoz, hogy minden rendben van-e vele. Adtam a homlokára egy csókot, majd a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan letusoltam, de egy jó darabig elbíbelődtem a testápolóval, amit anyu tegnap vett nekem. Felkattintottam a kislámpát, majd hasra fekve olvastam el, hogy mikor és hol lesz pontosan ez a megmérettetés. Alig maradt három napom, hogy mindent elintézzek és ez aggasztott. Holnap reggel szólnom kell anyának, hogy elutazom. Még szerencse, hogy a keresetemet elraktam, így lesz pénzem az utazásra. Vajon milyen lehet Kalifornia? Még soha nem jártam ott, szóval fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Teljesen más, mint itt, Salemben. Azon agyaltam, hogy akkor St. Louisban át kell szállnom a repülőre, mert onnét indulnak járatok. Remek… Mindegy, ráérek ezen még holnap gondolkodni. Hétvége van, és végre élvezhetem a szabadnapomat, ami mostanában oly’ ritka, mint a fehérholló. Lekapcsoltam a villanyt, majd lehunytam szemeimet. Álmodtam. Álmodtam egy olyan világot magamnak, amit talán képes leszek megvalósítani…

Reggel arra ébredtem, hogy valaki túl koszosnak tartotta az arcomat és volt olyan kedves, hogy összenyálazzon hajnalok hajnalán. Nyöszörögve fordultam a másik oldalamra, de ekkor ugatásra lettem figyelmes. Kinyitva szemeimet, tekintetem találkozott egy szintén kék szempárral, mire elmosolyodtam.
- Blade, ugye tudod, hogy még csak… - kezdtem volna, de a digitális órára pillantva azonnal kipattantak a szemeim. – Mi? Már lassan dél van! – Kiugrottam az ágyból, majd Blade-el együtt leszaladtam az emeletről és azonnal megéreztem a vasárnapi ebéd illatát. Megtorpantam, mire a drága kis kutyusom nekiszaladt a lábszáramnak, így majdnem elestem a konyhakövön.
- Anyu, miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem kómásan még mindig, majd elnyomtam egy ásítást is mellé.
- Nem volt rá szükség, ahogy látom – nevetett fel. – Ügyes vagy, Blade – simogatta meg a két éves husky fejét, mire az csóválva farkát ugrálta körül és reménykedett, hogy hátha neki is leesik egy-két falat.
- Charlie hol van? – Körbepillantottam, de húgomat sehol se láttam. – Tim? – érdeklődtem tovább a családom többi tagjáról is.
- Tim hamarosan hazaér, Char pedig a nagyinál van. – Bólintottam, majd sarkon fordultam, hogy felöltözzek az ebédhez. Még valahogy közölnöm kell velük, hogy elutazom. Viszont mi lesz így az üzlettel? Rose és Jess remélem, hogy bírni fogja, de ma mindenkép lemondom a holnapra bejelentkezetteket… meg az egész hétre is. Sajnos nem tehetek mást. Felkaptam egy egyszerű tréningnadrágot, egy rövid ujjú, fehér felsőt és egy vékonyabb pulcsit. Lerobogtam ismét a konyhába, ahol ép Tim jött be az ajtón.
- Hali, Tim – mosolyogtam rá, majd egy mozdulattal a megterített asztalhoz ültem. Farkas éhes voltam és persze ideges is.
- Szia, Zafira – intett a férfi, majd levette öltönyét és anyámmal együtt leültek az asztalhoz, majd elkezdtünk enni. Nem igazán tudtam, hogy hogyan közöljem velük, így egyből belekezdtem a közepébe.
- Két nap múlva Kaliforniába utazom! – Amint kimondtam látható volt a lepettség és a meg nem értés jelen az arcukon. Mielőtt kérdezősködhettek volna, tovább folytattam. – Tegnap a csajok adtak egy plakátot… - vettem elő és mutattam fel. – Kaliforniában lesz egy verseny az olyanoknak, mint én és beneveztek. Nem akarom már visszamondani, szóval… - akadtam meg és ezt a pillanatot választottam arra, hogy meghallgassam a véleményüket.
Anyu szóhoz se tudott jutni, így Tim próbált meg valamit mondani.
- Nos… Ami engem illet, szerintem érdemes lenne megpróbálni, nem Drágám? – kérdezte anyámat, aki még mindig egy kicsit lesokkolva ült a széken.
- Kicsim, átgondoltad? Nagyon messze leszel tőlünk és… - kezdte volna tovább mondani, de kénytelen voltam beleszólni.
- Anya, tudom, hogy féltesz, de egyszer el kell kezdenem élni. Ez egy hatalmas lehetőség, és tegnap átgondoltam ezt az egésze. Salem egy kisváros, ami nem elég ahhoz, hogy az álmaimat valóra váltsam. Nem tudom, de tegnap álmodtam valamit… valami furcsát ezzel kapcsolatban és Timnek igaza van – mosolyogtam rá a férfira. – Meg kellene próbálnom, hátha történik valami – sóhajtottam, majd tovább kanalaztam a levesemet, ami hamarosan el is fogyott.
- Hozom a másodikat, addig gondoljátok át. – A tányérokat összeszedtem és a mosogatóba tettem, majd kipakoltam a finom húsokat és hozzá a köretet, majd a mártást is és visszaültem a helyemre. – Nos? – néztem rájuk, majd szedtem Timnek a krumpliból és a húsból, miközben anyám válaszára vártam.
- Rendben van – egyezett bele, mire azonnal elmosolyodtam és meg is öleltem. – Vigyáznod kell magadra, ezt ne feledd – ölelt magához ő is.
- Köszönöm és mindenfélekép vigyázok.
Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyen családom van, hisz Tim is úgy szeret, mintha a lánya lennék, de mégsem próbálja átvenni apám helyét, amit becsülök benne. Charlie is szereti és örülök, hogy anyám boldog mellette. Nyugodt szívvel utazom el itthonról, mert épségben tudhatom majd a családomat, míg távol vagyok.

Ebéd után anyuék elmentek egy kicsit sétálni, hogy kettesben legyenek, míg én az atombomba maradványait próbáltam eltüntetni a szobámból. A szekrényem tárva nyitva volt és én előtte álltam, kissé tehetetlenül, mert fogalmam se volt, hogy mit vigyek. Még mielőtt a ruhák sokaságában elvesztem volna, megrendeltem a jegyemet a repülőre és bizton állíthatom, hogy kezdtem kissé bezsongni ettől ez egésztől. Nem pánikoztam, hogy mi lesz velem ott, csak egyszerűen élveztem, hogy eljuthatok egy ilyen kaliberű versenyre. Ráérek akkor izgulni, ha már ott vagyok.
Nagyjából, röpke három és fél óra alatt sikerült mindent betennem a bőröndbe és azon agyaltam, hogy Bladet itthon hagyjam-e vagy vigyem magammal. Születése óta velem van ez a kis vakarcs és nem hiszem, hogy kibírná azt az egy vagy akár két hetet, amíg én távol vagyok.
- Na, jössz velem Kaliforniába? – kérdeztem meg a kutyát, aki mintha értené is, hogy mit mondtam neki, csóválni kezdte a farkát és a bőröndre tette a tappancsát. Felsóhajtottam, mert nem vihettem magammal és ezt nagyon jól tudtam. Ki tudja, hogy mi történik az ismeretlen városban? – Bocs, de nem lehet – sóhajtottam ismét, megvakargattam a nyaka alatt, majd felálltam és a nap további részét a kanapén lustálkodva töltöttem…

Az a két nap, ami szinte semmire sem volt elég, nagyon gyorsan elröppent felettem és arra eszméltem fel, hogy hajnali négy van és valaki dörömböl a bejárati ajtón. Amint kiértem a szobámból Tim már az ajtóban állt és arra készült, hogy kinyissa az ajtót, mire egy ittas állapotban lévő Damien robbant be az ajtón. Meglátva engem, megindult a lépcső felé, de megbotlott az első fokba és egy sor káromkodás hagyta el a száját.
- Mit keresel itt? – Felettébb kezdtem ideges lenni, hisz nehogy már idejöjjön részegen, mikor még józanul se tud velem normálisan beszélni.
- Hallottam, hogy… hogy elmész és idejöttem. Nem engedlek el! – kapaszkodott a korlátban, majd megindult felfelé, de Tim nem hagyta. Elkapta a karját és erősen tartotta.
- Fiam, most azonnal hagyd el a házat! – parancsolt rá, de mintha füle botját se mozdította volna jött felé.
- Damien, nem szabhatod meg nekem, hogy mit tegyek! – húztam fel magamat azonnal ezen és lesétáltam hozzá, mivel megint visszaesett. – Tim, nem lesz semmi baj, megoldom – mosolyogtam rá bíztatóan. – Menj csak vissza anyához.
- Zafira, ha ez az alak bántani fog én…
- Nyugi, nem fog – tettem a vállára a kezemet, majd egy lemondó sóhaj keretein belül visszament anyához, aki szintén itt akart lenni, de Tim bevezette Charlie szobájába és ott is maradtak. Visszafordultam a sráchoz, aki szinte már kettőig se látott, de persze hajnali négykor idejön, hogy dörömböljön az ajtón.
- Zafira, nem mehetsz el! Megtiltom neked! – emelte fel a hangját.
- Megtiltod? Igen? – húztam fel szemöldökömet. - Nincs jogod hozzá és most takarodj innét! – mutattam a kijárat felé.
- Van valakid, igaz? Titokban más faszokhoz jársz, hogy helyre rakjanak, igaz? – Ezt nem tűrtem el és azonnal reagáltam egy hatalmas pofonnal. Hangosat csattant az arcán, mire meg is szeppent. Ezt kihasználva kezdtem a kijárat felé tolni őt.
- Ha nagyon tudni akarod… Nem! Egyáltalán nincs más, csak te voltál, de elbasztad! – löktem ki az ajtón és teljesen kikeltem magamból. Nem szokásom se kiabálni, se káromkodni, de ő kihozta belőlem. – Senki mást nem szerettem évekig, csak téged! Remélem, hogy tisztában vagy ezzel – sóhajtottam. – Viszlát Damien… - suttogtam halkan, majd a részeg srácra néztem, aki a földön ült és megpróbált felállni. Egy mozdulattal letéptem a láncot a nyakamból, amit még tőle kaptam az első évfordulónkra és az orra elé hajítottam, majd becsaptam az ajtót és kétszer is elfordítottam a zárban a kulcsot. A hangra anyámék is megjelentek és csak azt látták, hogy zokogok, a hátamat pedig az ajtónak vetettem.
- Kicsim… - guggolt le elém anya, majd megsimította az arcomat.
- Kidobtam… ezek után nem vagyok képes látni – sírtam tovább, mert annak ellenére, hogy egy seggfej volt én szerettem, de most elásta magát nálam. Szorosan átölelt, mire belőlem kitört a zokogás. Percekig nem voltam képes abbahagyni, de tudtam, hogy ezért nem szabad sírnom.
- Zafira, hidd el nekem, hogy jön majd egy jobb ember az életben, aki valóban megérdemel. Gyönyörű vagy és biztosra veszem, hogy mind a tíz ujjadra jutna egy srác, ha akarnád – bíztatott Tim, majd miután már a lábaimon álltam ő is megölelt.
- Köszönöm – töröltem meg szemeimet, majd a konyhába sétáltam, hogy igyak egy nyugtató teát és megreggelizzek a nagy út előtt.
Persze a hangulatom sehol se volt ezek után, de a családom tartotta bennem a lelket és igazából rá kellett jönnöm arra, hogy már nem érdekel. Nem érdekeltek a szavai, amiket a fejemhez vágott, mert végeztem vele. Hetek óta felém se néz, csak vedelt és ez nem mehetett így. Eddig nem voltam képes megtenni azt, amit pár perccel ezelőtt tettem. Most mégis…

A St. Louis-i repülőtér felé autóztunk és Charlie folyamatosan csicsergett a hátsó ülésre helyezett gyerekülésében, amin jót mosolyogtam. Felé fordultam, majd tovább hallgattam a kis angyalkám szavait.
- Zafiii! Ugye hozol majd ajándékot nekem? – kérdezte mosolyogva, miközben a ruhájával babrált.
- Persze, majd ha hazajöttem, akkor hozok neked valamit.
- Mi lesz az? – Szemei nagyra kerekedtek a kíváncsiságtól, de én rákoppintottam játékosan az orrára.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – nevettem fel. – Egyébként is titok. Meglepetés lesz – sóhajtottam fel, majd oldalra pillantottam és az ablakon bámultam kifelé. A távolban már láttam a repülőket. Közel voltunk, hisz a fejünk felett szállt el egy hatalmas gép, mire Char felmutatott az égre.
- Te is olyannal repülsz?
- Igen, de majd csak… - pillantottam rá karórámra, majd kissé ijedten láttam, hogy fél óra van a felszállásig. – Tim… szerintem bele kellene húznunk – hajoltam előre, hogy közöljem ismételten a tényt, hogy késésben vagyunk.
- Rendben. – Ahogy kértem, rátaposott a gázra, és röpke negyed óra alatt már a váróban voltam. A csomagjaimat leadtam, hogy a többi közé felrakják, de a kistáskám, amiben az értékeim voltak azt természetesen magamnál tartottam.
A hatalmas váróban álltam, majd megnéztem, hogy melyik kapuhoz kell mennem. Anya már könnyezett, mire az én szemembe is sikerült egy keveset odacsalnia.
- Anyu, ne sírj, kérlek – motyogtam halkan, majd megöleltem. – Nem a világ végéra megyek, csak egy hétre Los Angelesbe – mosolyogtam rá, majd elengedtem és megtöröltem arcát. Timhez fordultam, aki a karjában tartotta Charlotte-t. Szorosan megöleltem mind a kettejüket és húgocskám homlokára adtam egy csókot búcsúzóul.
- Vigyázz magadra! – intettek mindannyian, majd amint bemondták, hogy ideje felszállni az utasoknak a gépre, elindultam. Még visszanéztem, de az ajtó hamarosan becsukódott és percek múltával már a gép ajtajában álltam.
- Üdvözlöm, Kisasszony. Érezze jól magát a St. Louis-i járatunkon. Kellemes utazást – mosolygott rám egy fiatalos, szőke hajú légi utaskísérő. Beljebb sétáltam, majd megkerestem az ülésemet. Lehet, hogy szerencsém volt, mert pont az ablak mellett kaptam helyet, aminek kifejezetten örültem. Amint leültem és becsatoltam az övemet, máris szólt az a bizonyos hang, hogy kössük be magunkat a biztonságos utazás érdekében, mert pár perc és felszállunk.

A hatalmas repülőgép egy órája szelte az eget, és én folyamatosan csak zenét hallgattam, az ablakon bámultam ki a felhők sokaságára. A verseny plakátját szorongattam, majd felsóhajtva tettem vissza a táskámba. Tudni akartam, hogy mit tartogat a jövő, hogy mi vár rám azon a versenyen, de ezekre sehol se találom a válaszokat, pedig annyira keresem, hogy már fáj. Azt hiszem, hogy talán ha nem is nyerek, de az életem fenekestül fel fog fordulni. Nem tudom, hogy miért, de érzem… Érzem a zsigereimben, ahogy a nagyi mondaná mindig.
Egy vissza nem térő lehetőséget kaptam a sorstól és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a legjobb legyek!