Prológus

A szívem a torkomban dobogott és éreztem, ahogy egyre csak szorul össze a mellkasom a sok izgalomtól. Féltem! Rettenetesen rettegtem attól, hogy megbuktam. A szám kiszáradt, de nem mehettem ki inni, hisz a bizonyítványosztásig már csak percek voltak hátra, de én még is úgy éreztem, hogy órák múlva fognak engem szólítani. Már ha ez megtörténik…

A magassarkú cipő nyomta a lábamat és éreztem, hogy ez bizony holnapra biztosan vízhólyagos lesz, hacsak nem már este szenvedhetek miatta. A blúzomat egyre szűkebbnek éreztem és nagyon melegem volt, nem mertem jobban kigombolni, mert még azt hiszik, hogy a bizottságot vagy esetleg a vizsgaelnököt akarom lekenyerezni ezzel. Nem, ahhoz túlságosan gyáva vagyok és nem is alacsonyodom le odáig. Nem számít, mert most jobban izgatott az, hogy vajon megkapom-e a bizonyítványomat arról, hogy hivatalosan is megszereztem a képesítésemet. Hogy miről? Hivatásos sminkes, ez volt az álmom gyerekkorom óta, és most… most talán valóra válik minden. 

Nyeltem egy nagyot, mikor az utolsó névhez ért. Nem maradt senki, csak én, de mégis izgultam. Kezem remegett és a szemüveges férfit néztem, aki kissé lassacskán, de végül eljutott addig, hogy a nevemet elkezdje.

– Zafira… – Szinte már mondtam volna, hogy Medeirous, de szerencsére ki tudta olvasni. – Zafira Medeirous. Gratulálok! – Egy hatalmas szikla gördült le a szívemről, majd abban a pillanatban, hogy felfogtam, a nevemen szólítottak, máris a férfi elé sétáltam nem törődve azzal, hogy a lábamba bele nyílalt a fájdalom. Rámosolyogtam, mire visszamosolygott és egy könnyed kézfogás után a kezembe adta a hivatalos bizonyítványomat. 

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam. Nem fértem a bőrömbe, boldog voltam, hogy sikerült. Rengeteget készültem erre és úgy látszik, hogy meg lett a gyümölcse a sok tanulásnak. A családom és barátaim büszkék lesznek rám. 

Miután mindenki megkapta az áhított oklevelet és a keménykötésű papírt is, az oktatónk odajött hozzák, hogy gratuláljon. Minden tanárunk büszke volt ránk, hisz az összes diák letette a vizsgát sikeresen. Felbontottunk egy üveg pezsgőt, majd koccintottunk. Az osztályvezető egy rövid beszédje után kicsit kezdtem rosszul érezni magamat, így nem maradtam annál tovább, bár sokan mondták, hogy itt a helyem. Sam fel is ajánlotta, hogy haza visz, de nem hiszem, hogy Damien örült volna, hogy ha egy sráccal megyek haza, eléggé féltékeny típus. 

A parkolóba kiérve láttam, hogy esni kezdett az eső, így a kocsimig futva tettem meg az utolsó lépéseket, majd beszálltam. Kissé nedves, fekete hajamba túrtam, a slusszkulcsot elfordítottam és már indultam is. Az Iskolától egy óra autóútra laktam, de legalább most örömmel vezettem, bár kissé feszéjezett, hogy egyre jobban szakad az eső. Erősödött a szél is kint, a felhők hamar ellepték az eget, így sötétségbe borult minden. Inkább bekapcsoltam a rádiót, hogy ne halljam a mennydörgéseket. Az ablaktörlő csak úgy járt a szélvédő ablakán, de még így is kénytelen voltam lassan vezetni, mert alig láttam valamit. Hirtelen elhúzott mellettem egy mentőautó, mire én összerezzentem, de haladtam tovább. Már az út felét megtettem, mikor az előttem haladó autós lassított, majd megállt. Én is fékeztem, de a zuhogó eső miatt nem sokat láttam sajnos, de próbáltam kivenni, hogy mi történt. Percekkel később kiderült, hogy egy baleset történt és ide tartott olyan sebesen az a mentőautó. 

Talán fél órát várakoztam az kocsiban, mire a rendőrök az autók sokaságát egy másik útra terelték. Alig ha ment a kocsim tízzel, így megpillanthattam, hogy mi történt. Motorbaleset. Az úttestet ellepte a két gépjármű letöredezett alkatrészei, majd távolabb nézve egy oszlopnak volt nekiütközve egy fehér autó, de a motort sehol se láttam. Az eleje teljesen össze volt törve. El se mertem képzelni, hogy mi történhetett az utasokkal. Időm se volt már gondolkozni, mert tovább hajtottam…

Amint befordultam a ház elé már meg is pillantottam a kocsiból kiszállva a családomat, ahogy ott toporognak az ajtóban, de persze nem nagyon érdekelte őket az a tény, hogy szakad az eső. A fejemre húztam a télikabátom kapucniját, aminek szőrös prémje felfogta az esőcseppeket is akár. 

– Menjetek már be, kérlek! Szakad az eső, ha nem vettétek volna észre! – kiabáltam nekik oda a hatalmas nagy szélben, majd táskámat felkapva szaladtam az ajtóhoz és igyekeztem beterelni a népes kis családomat az ajtón. 

Kifújtam magam, majd levetkőztem. Még időben vettem le a bakancsomat, amikor hirtelen két csimpaszkodó hét éves kismajom ugrott a nyakamba és szinte megfojtottak a szeretetükkel. – Kyle, Jamie! Nem kapok levegőt, srácok! – Elengedtek, majd az ikrek keresztszüleimhez szaladtak, hisz a nagy napra ők is ide utaztak. Komolyan, olyan volt, mintha minimum most házasodtam volna. A nagyszüleimet pillantottam meg a kanapén beszélgetve, majd édesanyám közeledett felém az alig négy éves húgomat tartva a karjaiban. 

– Na, hogy sikerült? – Anyám kék szemei csak úgy csillogtak a kíváncsiságtól, így nem várattam tovább. Előhúztam a táskámból a vörös, keményborításos bizonyítványomat. 

– Meg van! Végre meg van! – emeltem fel, majd boldogan meglóbáltam előtte. 

– Had nézzem csak! – nyújtotta kezét, mire én átadtam neki, majd elvettem tőle Charliet. Az én kis zöldszemű angyalkám azonnal mosolyogni kezdett, majd átkarolta a nyakamat. Miközben anyám a bizonyítványt nézte én beljebb sétáltam húgommal.

– Na, mi a helyzet hercegnőm? – Charlie már keresgélte is a szavakat, hogy mit mondjon nekem és egyből tudtam, hogy mivel fogja kezdeni. 

– Van süti, én segítettem anyának sütni. Megkóstolod? – nézet rám azzal az angyali tekintetével. Mégis ki képes ennek ellent mondani? Senki! A konyha felé osontam, de persze visszanéztem, hogy biztosan mindenki a nappaliban van és el vannak ájulva az eredményemtől. A konyhába érve máris keresni kezdtem a sütiket és meg is pillantottam az egyedi, cukormázzal hintett muffinokat, amikről Char beszélt. Viszont egy valamire nem számítottam

– Dave bácsi! – kiáltottam fel lepetten, de örömtelien. – Azt hittem, hogy te is a nappaliban vagy a többiekkel. - Na, most lebuktam, hogy előbb akartam nassolni, minthogy elmondani a nagy hírt. 

– Zafira, rád vár mindenki. Nehogy most kezdjetek el sütizni! – nézett rám rosszallóan, de mosolyogott. Charliet letettem a földre közben. 

– Szaladj oda anyához, mindjárt megyünk mi is – mosolyogtam rá, majd megvártam, hogy kimenjen a konyhából és megölelgettem a keresztapámat. – Az ikrek még mindig ugyan olyan élénkek, mint mindig – nevettem halkan. – Örülök, hogy itt vagy – Hosszasan öleltem, majd miután belepillantottam mogyoróbarna szemeibe elmosolyodtam. 

– Én is. Anyád isteni finomat főzött, szóval induljunk, mert én már éhen halok – nevetett fel a férfi, aki még be se töltötte a negyvenet, de komolyan mondom úgy nézett ki, mint egy frissen diplomázott egyetemista. 

Megindultunk a nappaliba, ahol az ikrek azonnal kézen fogtak és a szoba közepére vezettek, majd anyjuk két oldalára ültek. Mindenki engem nézett, de egy valakit hiányoltam közülük. Édesapámat… Sajnos alig fél évvel ezelőtt lezuhant a repülőgép, amivel a tizennyolcadik születésnapomra utazott volna haza. A családom gyászol, de tudják és én is tudom, hogy apám nem ezt akarná. Ő mindig vidám volt, így most én is az leszek, mert tudom, hogy büszke lenne rám. Bárcsak láthatná ezt a pillanatot… 

– Szín ötösre végeztem – jelentetem ki egy szuszra, bár kicsit a torkomban dobogott a szívem, de fogalmam sincs, hogy miért. Végül vettem egy nagy levegőt, majd leültem az egyik puha fotelba. – Hol marad a tapsvihar, hát kérem! – nevettem el magamat, mire Charlie azonnal aprócska kezeivel kezdett tapsolni és erre a családom minden tagja is belekezdett. 

– Gratulálunk, kicsim – mosolyogott rám nagyim, majd odamentem hozzá és nagyapával együtt megöleltem őket. – Büszkék vagyunk rád és tudom, hogy apád is az lenne – simított végig a karomon gyengéden. 

– Tudom… - suttogtam halkan, majd felegyenesedtem. Miután mindenki gratulált nekem egy hatalmas mosollyal koccintottam velük is. Persze a kicsik gyerekpezsgőt kaptak. Az asztalhoz ültünk, én segítettem anyának kipakolni azt a töménytelen mennyiségű finomságot, amit elkészített. – Nem lesz ez egy kicsit sok? Enni fogjuk egy hétig – kuncogtam, miközben az egyik leveses tálat vittem ki, amiben csak úgy gőzölgött az étel. 

– Nem baj, majd csomagolok mindenkinek – mosolyogott anyám és most először láttam igazán boldognak hónapok óta. Egyedül a húgom és én tartottuk benne a lelket eddig. Hogy bennem ki tarja? Hamarosan kiderül.

A kissé késői vacsora után, míg anyu és a nagyi elpakolták az ételeket és tányérokat az asztalról, én az ikreknek meséltem, hogy milyen volt a vizsgám és a bizonyítványosztás. Sajnos a nagyszüleimnek hamar el kellett menniük, már amennyire az este tíz óra korán van. Dave bácsi és Carol, a felesége még maradtak egy keveset az ikrekkel, de amint a srácok beálmosodtak, ők is útnak indultak sajnos. 

– Anyu, szerintem elviszem Charliet is aludni, szegény már a kanapén alszik – mentem oda testvéremhez, majd nagyon óvatosan felemeltem. Anyu biccentett és tovább mosogatott. A gyerekszobába érve felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ami tompa, világoskék fénnyel égett az ágy mellett. Vigyázva, hogy ne ébredjen fel, lassan befektettem az ágyába, de még mielőtt betakargathattam volna, felébredt. 

– Zafi… - nyöszörögte álmosan és hangjában meghallottam, hogy sírni fog. 

– Sssh! Itt vagyok, kicsim – suttogtam halkan, majd végigsimítottam az arcán. – Aludj nyugodtan, nem megyek el – mosolyogtam, mire megszorította a kezemet és el se engedte addig, míg ismételten el nem szunnyadt. Homlokon pusziltam, majd résnyire nyitva hagytam az ajtót és lesiettem a földszintre anyához. 

– Elaludt, bár megint felébredt – sóhajtottam. Ez az óta van így, amióta apa meghalt, de most már megnyugszik általában, de csak én vagyok képes lefektetni. Senki másnak nem alszik el.

– Legalább elaludt – sóhajtotta, miközben megtörölte kezét egy konyharuhában. 

– Azt hiszem jól sikerült a vacsora – mosolyogtam, majd elvettem egy szelet csokis süteményt, aminek a tetején mézes krém volt. Nem érezni annyira a mézet szerencsére, de így finomabb. 

– Damien nem volt itt? – kérdezte, mire kissé maszatos szájjal megingattam a fejemet. Egy szalvétával megtöröltem. 

– Nem. Azt hittem, hogy jönni fog – sóhajtottam. - Ma még arra sem méltatott, hogy egy SMS-t küldjön, pedig tudta jól, hogy ez milyen fontos a számomra. Mindegy, nem érdekel – sóhajtottam fel ismét. Kezdett elegem lenni ebből. Már lassan fél éve, hogy együtt vagyunk, de konkrétam hetek óta felém se szagol, ami nagyon megviselt. A legnehezebb pillanatokban se volt velem és azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó neki. Szeretem és lehet, hogy ez a probléma itt… Túlságosan szeretem.

– Kicsim, én szerintem lefekszem – Most kék szemei fáradtan csillogtak a mindig üde, friss és fiatalos anyukának. Ez a nap fárasztó volt számára is és ez meg is látszott rajta. Bólintottam, majd még utoljára megöleltem, mind a ketten a saját szobánk felé vettük az irányt.

Első dolgom az volt, hogy a táskámból kivegyem a szoknyámat, a blúzt és a harisnyát a cipővel együtt. Elpakoltam a hatalmas, hosszú fekete szekrénybe, majd ahogy kinyitottam, az egész alakos tükörben megpillantottam magamat. Fekete hajam most egy kicsit kusza volt és zafír kék szemeim anyáméhoz hasonlóan fáradtan csillogtak. Felsóhajtottam, majd becsuktam az ajtaját, de ezzel együtt a köntösömet is kivettem belőle és a fürdő felé igyekeztem. Lemostam a sminkemet, majd beálltam a zuhany alá, előtte kontyba fogtam a hajamat és élveztem a forró vizet, amit végigfolyt a testemen. Ez már nagyon kellett az egész napos izgalom után, bár még így is nehezemre esett elzárni a csapot. Nem akartam hatalmas nagy számlát csinálni anyámnak. 

Megmostam a fogamat, majd felvettem a jó meleg pizsamámat és egy mozdulattal már az ágyba is dőltem, de kénytelen voltam kimászni a puha takaró alól a lámpa miatt.

– Hát ezt nem hiszem el – sóhajtottam, majd magamban még dünnyögve pár sort, lekapcsoltam a villanyt és újfent az ágyban kötöttem ki. Megnéztem a telefonomon, hogy mennyi az idő és már lassan elmúlt hajnali egy óra is. Na, szép! Felfigyeltem arra, hogy jött egy SMS-sem is. Damien küldte. Nem akartam elolvasni, elegem volt már most ebből. Végül azért mégis rászántam magamat, hogy elolvassam. Egy szó volt: Szeretlek!

Nem írtam vissza neki, csak magam mellé tettem a kedvenc Sony telefonomat, majd lehunytam szemeimet és elnyomott az álom…

Hivatalosan is elmondhatom magamról, hogy megvalósítottam az álmaimat. Senki nem hitte el a barátaim körében, hogy egyszerre képes vagyok letenni az érettségit színötösre és a mesterképzést is. Hát, itt a bizonyíték rá, hogy megtettem. Vért izzadva, de a kezemben tudhattam végre életem értelmét. Ezzel képes leszek olyan emberek között dolgozni, akikre egész életemben nem számítottam és csak hallomásból ismerem őket. Nem tudtam, hogy mit tartogat az élet számomra, de arra álmaimban se gondoltam, hogy minden száznyolcvan fokos fordulatot fog venni…