2. Rész

Sziasztok! 

 
Elhoztam nektek az In The End 2. Részét. Remélem tetszett. Ha igen, akkor írjatok lent nekem megjegyzést, vagy a chatben, hogy milyen lett. :3

Emberi tömeg menetelt a terminálba, de én egy pillanatra visszahőköltem a sok ember látványára. Nemrég szálltam le a gépről, de mégis túlságosan sok időnek tűnt, ahogy ott álltam tehetetlenül és bámultam ki a fejemből. A csomagjaimat szerencsére megkaptam, így ezek miatt már nem kellett aggódnom. Inkább az miatt kezdtem idegeskedni, hogy ebben a hatalmas városban mégis, hogyan fogok eltalálni a hotelig, ahol megszálltam. Azt hiszem, hogy arra kell menni… Vagy arra? Netalántán jobbra? Nem tudom!
Felsóhajtottam és inkább elhúztam a bőröndjeimet egy padig, mert már nem volt kedvem ott ácsorogni. Nagyjából délután lehetett, olyan egy óra körül járhatott az idő. Felálltam, majd egy közeli plakátnál megnéztem, hogy merre tovább, de a buszmenetrend nekem túlságosan zavaros volt, ahhoz, hogy el tudjak igazodni rajta. Lemondóan felsóhajtottam, majd visszamentem a cuccomhoz és inkább vártam, de hogy mire, azt magam se tudtam.
Ha már a buszt kilőttem, akkor maradt a taxi. Mondjuk ez sokkal egyszerűbb, mert oda visz, ahová kérem, és nem kell azon izgulnom, hogy most ép melyik vonatra, buszra vagy esetleg villamosra szálljak fel.
A fuvarom gyorsan megérkezett, a sofőr segített betenni a csomagjaimat hátulra és én szépen elmondtam neki, hogy a Downtown hotelbe vigyen. Áldottam magamat, mert volt annyi eszem, hogy egy közeli hotelba foglaltam le egy szobát, így fél óra alatt oda is értünk.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam a férfira, aki még a csomagjaimat is segített felvinni a recepcióig, ahol kifizettem és intettem neki. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy mekkora tömeg van ebben a városban, még vannak kedves és figyelmes emberek. Nem hittem volna…

A recepciós srác, miután tudott rám szánni pár percet, elmondtam neki, hogy mikor foglaltam és milyen néven szobát. Meg is kaptam a tizennegyedik emeleti nyolcvankettes szobát, majd egy londinert hívott, hogy segítsen elvinni a bőröndjeimet.
- Érezze magát jól nálunk a kisasszony – mosolygott rám az egyenruhás srác, majd el is tűnt a dolgát végezni. Kinyitottam az ajtót és csodálatos látvány tárult elém. Ami először megragadott az a nappali volt és a panoráma kilátás a városra. Szinte az ajtóban hagytam mindenemet és arra sem figyeltem, hogy becsapódott mögöttem. A hatalmas ablakokhoz sétáltam, ami természetesen a teraszra nyílt. Aszta! Hát… pont, hogy nem erre számítottam, mikor ide jelentkeztem. Gyönyörű, bézs színű falak vettek körbe mindent és hozzá illő bőrkanapék voltak berendezve, amik közre fogtak egy mélybarna, márványozott asztalt, amin egy vázában virág volt elhelyezve. Elmosolyodtam a látványom és a fal menti vitrint figyeltem, ami most szinte üresen állt. Talán egy-két díszes tárgy volt benne. A szőnyeg, melyen jártam szintén bézs színekben pompázott, talán túlságosan is tetszett rajta a mogyoróbarna csipke minta, mert észre se vettem a szoba legkülönlegesebb darabját, ami majdnem kiszúrta élénk színével a szememet. Közelebb sétáltam a fekete bőrborításos fotelhez, ami tökéletesen illett a szoba hangulatához, így teljesen elvarázsolt. Végigsimította a hideg anyagom, majd az ablakhoz léptem, a kilincsre tettem kezemet, majd előfordítottam. Egyből megéreztem a kinti levegőt, ami kellemesen cirógatta a bőrömet, hisz nem volt rossz idő. Salemhez képest sokkal melegebb volt itt. Felnéztem az égre, ami tiszta volt. Alig lehetett látni rajta egy-két felhőt, amit hamar szétfújt a szél. Egy mozdulattal fülem mögé tűrtem a hajamat, de ismételten belekapott a szél, viszont ennek ellenére nem tudtam levenni a szememet a város csodálatos látképéről.

Merengésemből a telefonom csörgése szakított félbe, így beszaladtam a nappaliba és előkotortam a készüléket. Anya volt az, de ezt sejtettem.
- Szia, anyu… persze minden rendben, megérkeztem. Igen, most értem nemrég a hotelba – mondtam halkan, majd bementem és a fürdőt is leellenőriztem, ami gyönyörű volt szintén, ahogy a háló is. – Itt vagyok, persze, csak a hálót nézegetem – léptem be a szobába, és míg anyu kérdezgetett, én addig mindent alaposan megnéztem. A hálószoba is bézs színű falakkal volt körbevéve, amit nem bántam, bár annyira nem az én stílusom, de attól még tetszett. Az ágytakaró a bordó és a lila keverékéből jött létre, ami gyönyörű volt. A díszpárnák szépen elhelyezve pihentek az ágyon. A szőnyeg most kivételesen fekete volt, egy négylábú, kissé régi stílust idéző asztalka volt az ágy mellette fekete színben. Az ággyal szemben volt egy egészalakos tükör és egy szekrény is, ami megegyezett a komód színével.
Amint kigyönyörködtem magamat a szobámban még telefonáltunk egy keveset… vagyis nem keveset, mert mire észbe kaptam, már kopogtak is. Estefelé lehetett, ahogy elnéztem, mert kint egyre sötétebb lett, a Nap már lemenő félben volt. Kinyitottam az ajtót és egy pincérruhába öltözött srác hozott valamit egy kocsin.
- A vacsorája, Kisasszony – mosolygott rám, de hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Vacsora? Hát erre pont, hogy nem számítottam, de ha már ilyen rendes volt, hogy felhozta nekem kinyitottam az ajtót, majd a nappaliban lévő asztalkára tette a tálcámat. – Jó étvágyat hozzá – intett, majd ki is ment. Egy darabig még álltam a nappaliban, aztán a tálcára pillantottam, ami tele volt finomságokkal. Valami hal lehetett a tányéron sajtszósszal, rizzsel és zöldségkeverékkel. Mellette egy pohár narancslé és egy kis tálkában még gyümölcs is volt. Ejha!
Leültem a kanapéra, majd lassan falatozni kezdtem az ételből, ami igazán finom volt, főleg, hogy imádtam a halat. Evés közben azon gondolkodtam, hogy milyen lesz a holnapi verseny. Már reggel kilencre ott kell lenni és csak az után fogom megtudni, hogy mit kell csinálnom. Féltem! Elég tapasztalatom van már ahhoz, hogy ne pánikoljak egy ilyen eseményen, de mégis azt éreztem, hogy borzasztó nagy görcs van a gyomromban, ha csak rágondolok arra a több száz versenyzőre, akik indulhattak az ország minden tájáról. Jó, most lehet, hogy túloztam, de attól még sokan lesznek. Kicsit meg is remegett a gondolatra a kezem, így a hal a villámról egy mozdulattal le is esett. Felsóhajtottam, majd miután befejezve az evést megittam a narancslevet és a gyümölcsöt betettem a kis hűtőbe, ami a nappaliban volt elhelyezve. A verseny elvileg háromfordulós lesz és azonnal el is dől, hogy ki nyerte. Lenne esélyem arra, hogy esetleg nyerjek? Talán…

Másnap reggel korán ébredtem, és ezt csak az bizonyítja, hogy még a Nap is a horizont alatt nyugodott. Azt hiszem, hogy öt óra lehetett. Igen, annyi volt az idő, talán túl korán volt, de nem bírtam aludni. Minduntalan felébredtem az éjszaka közepén és nem azért, mert álmaimban a nyertesnek szánt díjat tartottam a kezeimben. Egyáltalán nem… Egy fiatal nőt láttam, aki annyira hasonlított rám, mintha ikrek lennénk, szóval arra következtettem, hogy magamat láttam álmomban, ami kissé rémisztő volt. Bár talán annyira mégse. Az álmomban is aludtam. Körülöttem emberek voltak, akiket nem ismertem. Arctalan alakok fogtak közre, majd mikor egy ismeretlen kéz nyúlt értem, hirtelen felébredtem. Azóta vagyok ébren és idegeskedem. Nem sokat törődtem az álmommal, csak a mai versenyre fogok koncentrálni és semmi másra.
Ismét hívtam egy taxit, hogy sokkal könnyebb legyen az utazás. Sajnos fogalmam se volt, hogy mégis hová kell mennem, így átnyújtottam neki a plakátot, amit gondosan elraktam még mikor otthonról elindultam. Csak hümmögött, majd elvette tőlem és végignézte.
- Nahát! A kisasszony is erre igyekszik? – kérdezi, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy cseverészünk. Elmosolyodtam ezen.
- Igen, versenyző vagyok – mondtam halkan, majd amint elindult az autó, bekötöttem magamat.
- Akkor sok sikert kívánok a kisasszonynak – mondta a férfi, aki már az ötvenes évei közepén járhatott.
- Zafira. Szólítson Zafirának csak nyugodtan.
- Nos, Zafira. Los Angelesi lakos? – kérdeztem, miközben folyamatosan az utat figyelte.
- Nem. Az Ilinois állambeli Salemből jöttem – mondtam neki, miközben az órámat néztem, hogy nem vagyok-e késésben, de szerencsére nem. Belekalkuláltam az esetleges dugókat, szóval sínen vagyok.
- Akkor nagyon sokat utazhatott – csóválta meg a fejét, majd befordult egy hatalmas nagy épület parkolójába. – Meg is érkeztünk – állította le a motort, majd kiszállt és meglepetésemre ki is nyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam rá, majd táskámat kivettem és egy hatalmas sóhaj kíséretében az építményt néztem.
- Sok sikert! – intett, majd elhajtott és immár teljesen egyedül voltam. Felnéztem az égre és sütött a Nap, amin nem is csodálkoztam, bár mégis csak December közepén jártunk, de itt, Kaliforniában mindig meleg van. Magamra kaptam a fekete, szegecses bőrkabátomat, ami alatt egy fehér top lapult. A kissé szakadt farmer rövidnadrágom zsebébe tettem a telefonomat, de lehalkítva. Még egy óra volt a kezdésig, de inkább elindultam, hogy minden információt tökéletesen megkaphassak.

Beléptem a kétszárnyas ajtón és azt kell, hogy mondjam, ledöbbentem. Amennyi ember volt itt, hát félelmetes volt. Az ajtóban álltam, de egy rózsaszín hajú csaj belém jött, mire összébb húztam magamat.
- Elnézést… - motyogtam, de már el is ment. Miután az emberi tömeg eltűnt előlem, megpillantottam egy bódét, ami valószínűleg a regisztrációs pult volt. Odafurakodtam nagy nehezen. – Itt kell beregisztrálni a versenyre? – kérdeztem meg az idősödő hölgyet.
- Igen. Egy nevet kérek.
- Zafira Medeirous. – Miközben a gépből kikereste a jelentkezésemet én hátra pillantottam. Ahogy láttam rengetegen vannak itt, de ha jól sejtem, akkor a kilencven százalékuk csak nézőként van jelen. A kommentátor folyamatosan adta az instrukciókat egy mikrofon segítségével és amint felpillantottam egy hatalmas nagy vásznat láttam, amin ép a kamera beállításokat próbálgatták.
- A magáé a huszonötös. – Kissé flegma volt, de nem foglalkoztam vele sokat. Elvettem tőle a számot, amit a nyakamba akasztottam és elindultam megkeresni a helyemet. Az emberek lassan eloszlottak, mert mindenki vagy megkereste a saját helyét, vagy pedig felültek a színpad mögötti ülésekre, hogy a versenyt figyeljék. Én természetesen nem találtam a helyemet és csak kóvályogtam, így kénytelen voltam egy programlapot osztogató sráchoz fordulni. – Ne haragudj, de nem tudod, hogy merre találom a huszonötöset?
- Szia. Arra találod – mutatta meg vélhetőleg a helyes irányt, majd mosolyogva megköszöntem és lássatok csodát, de megtaláltam. Benyitottam az ajtón, ami egy igazán kis helységbe nyílt. Alig lehetett elférni, mert a pici terem nagyobb részét az oldalt elhelyezett pultok és fiókok vették el, na meg persze a szék, ahol még nem ült senki se. Végignéztem mindent és elakadt a lélegzetem is, de nem sokáig tudtam megcsodálni a különböző termékeket, amik mögött az otthoniak eltörpülhetnek, mert már jött is be egy fiatal lány.
- Szia. Te lennél Zafira?
- Igen – mosolyogtam rá.
- Akkor üdvözöllek a versenyen. Én leszek a modelled – mosolygott, majd elhelyezkedett a széken kényelmesen. – Ezt a két sminket kell elkészítened két óra alatt. A második körben pedig egy testfestést kell elkészítened, de arra egy másik modell jön majd. A kamerán keresztül – mutatott rá a kis tárgyra, ami az egyik sarokban volt – fogják látni a nézők, hogy hogyan dolgozol és a bírák is így pontoznak. Sok sikert! – mondta, majd már a kommentátortól el is hangzott a startjelzés és megkezdődött a visszaszámlálás.

A kezem remegett, mert egyre csak fogyott az időm és ideges voltam, ami látszott is. Nem beszéltem, mert időm se lett volna rá. Tudtam, hogy mi a dolgom és már az utolsó simításokat végeztem az első feladaton, amikor megkongott a harang és jelezték, hogy negyed óra van még hátra az első félidőből. Feltettem a műszempillákat, amiknek pár perc minimum kellett, hogy megszáradjanak. Addig megigazítottam a lány szemöldökét és tettem fel egy kis arcpirosítót. Utolsóként a száját hagytam meg. Ajkaira egy lilás árnyalatú rúzst kentem fel, amit megspékeltem egy kis átlátszó szájfénnyel, de olykor beleremegett a kezem.
- Kérem, tegyék le a kezükből a használati tárgyakat és lépjenek el a modelltől! – hangzott el az utasítás. Szerencsére mindennek kész lettem, de a szívem a torkomban dobogott. Ittam pár korty vizet a versenyzőknek kitett pohárból, majd hajamba túrtam. A lány egy intéssel kisétált, mire én beültem a székbe és vártam, hogy a következő modell megérkezzen. Nagyjából félóra múlva meg is érkezett egy másik lány.
Rettenetesen nehéz dolgom volt, de legalább adtak arra időt, hogy kikészítsem azokat az eszközöket és termékeket, amikre szükségem lesz.
Szintén egy órám volt arra, hogy megvalósítsam azt, ami a képen szerepelt, de már a kezdetleges félelmeim elmúltam. Nem remegett a kezem és szinte tökéletes munkát végeztem a kongatás után.
Rég éreztem már ilyet, mikor az egekben volt az adrenalin szintem egy verseny miatt. Ha ennek vége, köszönetet kell mondanom a lányoknak azért, amit tettek. Ha nem neveznek be, akkor nagy valószínűséggel most otthon lennék és dolgoznék.
Szinte megszűnt a külvilág, mikor a harmadik modell mellkasát festettem. A srác, aki bejött hozzám szintén megmutatta, hogy mit vár tőlem a zsűri és én örömmel teljesítettem. A kezem gyorsan járt és precíz pontossággal próbáltam dolgozni. A külvilágot most ki kellett zárnom, mert az elém tárult látvány, ha nem figyeltem volna oda, akkor egy pillanat alatt elveszi a figyelmemet és akkor vége mindennek. Büszke voltam magamra, mert jó munkát végeztem és ezt nem tagadtam le. Szerettem a munkámat, mert ilyenkor mindig boldogsággal tölt el az, amikor látom a vendégeim arcán azt az elégedett mosolyt, amit most is láttam.

Az eredményhirdetés sajnos késő estébe nyúlt és már kezdtem fáradni, de ahogy láttam ezzel nem csak én voltam így. Mindenki megpróbált ébren maradni. A kommentátor töretlenül beszélt, hisz neki ez volt a munkája és nem állhatott le. A bírák körbe járták a modelleket és a több mint ötven versenyző elkészült munkáját bíráltál el. Amíg vártam, az ott elkészített ételekből válogattam, majd visszaültem a helyemre, hogy aztán a többi sminkessel együtt izgulhassak a saját helyezésem miatt.
Talán este hat óra lehetett, mikor megkongott az a bizonyos harang jelezve a versenyzőknek és a nézőknek, hogy eredményhirdetés várható negyed órán belül. Nagyon izgultam és az elfogyott üdítőm szívószálát rágcsáltam idegességemben. Nyeltem egy nagyot, mikor a tízedik helyezettől visszafelé kezdték felsorolni a nyerteseket. Mindenki más egy oklevelet kapott a részvételért. Kezeimet tördeltem, mikor a tízedik név és a kilencedik is elhangzott.  Ahogy egyre csak fogyatkoztak a nevek, úgy lettem én is egyre idegesebb, bár lehet, hogy felesleges, mert csak oklevelet kapok. Aztán ki tudja…
Lassan elhangzott a hatodik név is, majd az ötödiknél mintha hezitált voltam egy keveset a kommentátor is.
- Zafira Medeirous! – Azonnal felkaptam a fejemet és csak ültem ott, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi történt. Végül felpattantam és sietősen odamentem. – Gratulálok! – Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy helyezést értem el. Nem nyertem, de nekem ez egy hatalmas öröm volt, hogy részt vehettem ezen a versenyen és most a kezemben tarthattam a díjat. Igen, még az is van! Csak vigyorogtam, mikor kezet fogott velem a négy zsűritag és a kommentátor.
- Nagyon köszönöm – mondtam halkan és már fordultam is meg, mert ennyi volt. Azt terveztem, hogy visszamegyek a hotelba és felhívom a családomat, hogy elújságoljam nekik a hírt, hogy mégis nyertem. Nyertem, hisz részt vehettem rajta, tapasztalatot szereztem, noha nem az első helyezést vittem haza, de boldog voltam. Felvettem a táskámat és ép a díjat és az oklevelet készültem eltenni, mikor egy nő lépett elém. Felnéztem rá. Rövid, fekete haja volt, nagyjából a harmincas éveiben járhatott és gesztenyebarna szemeivel engem vizslatott.
-  Te lennél Zafira?
- Igen… - mondtam neki halkan. Nem igazán értettem, hogy mit akar tőlem ez a nő.
- Én Julie vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam. - Láttam a munkáidat és azt kell, mondjam, hogy tehetséges vagy – mosolygott kedvesen és látszott rajta, hogy őszintén beszél rólam.
- Köszönöm. – Igazából mást nem tudtam mondani neki.
- Szeretnék neked felajánlani egy munkát, mert úgy érzem, hogy te vagy az, akit keresek. – Keres? Mégis milyen munkára? Hirtelen azt se tudtam, hogy hova legyek ettől a sok információtól.
- Milyen munkára? – pislogtam rá lepetten.
- Ne kérdezősködj annyit – nevetett halkan. – Elfogadod vagy sem?
Az agyam pörgött és mérlegelte, hogy mi lenne a helyes döntés. Mit válaszoljak? Fogadjam el a munkát? Mi van akkor, hogy ha ettől változik meg az életem? Egész életemben arra vágytam, hogy történjen valami. Most megtörtént!
- Én… - akadtam meg hirtelen. – Elfogadom!